Önök kérték, mi szerkesztjük

Tudom, ez megint rólam szól, tudom, sokszor kezdtem már tudommal mondatot, tudom, vannak, akikből ellenszenvet válthat, sőt vált is ez ki, mégis ezzel kell kezdenem, mert amit írok, jegyzet, vezércikk, editoriál, sokféleképp nevezik ma már, nem mellőzheti, nem fedheti el teljesen írója egóját, személyisége lényegét. (Jelen esetben az enyémét.) Tetszünk-e ezzel valakinek vagy sem, az Olvasó személyiségén átszűrődve felfeslik lelkünk legtitkosabb szövete is, egy-egy szál akár ki is húzható, teljes épségében, szépségében. Az író tehát (még ha alkalmi jegyzetíró is) így is olvasható.
Természetesen az Önök kérték… cím, mely az Önök, a Vasárnap olvasóinak kéréseiről jutott eszembe, evokálta, naná, a talán népszerű tévés kívánságműsor címét, arról meg persze hogy gyermekkorom Harangozó Teréze, az Önök kérték gyakran teljesített, meg a karónkiabálóból is az idő tájt harsogó Mindenkinek van egy álma… zeneszáma ugrott be. Meg persze, tovább, … az enyém te lettél, de mert bár Bálint-napon nem verseltem meg az ideált (enyém férfiideált), mert ő már valóság jó sok-sok éve, tehát nem a párom az, akihez ilyen körülményesen próbálnék kilukadni. Persze, a figyelmes Olvasó lelki szövetem ritkásán átlátva sejti, ha az Önök kéréseiről jutott eszembe a cím, valószínű, az álmom is valahogy ehhez kapcsolható. Igen, idestova négy éve ténylegesen az álom is te lettél, ó, Vasárnap! Van, hogy verejtékben úszva riadok arra, jesszus, a nyomda elfelejtette kinyomni, nem lesz jövő heti szám (nem tudja elképzelni, aki nem élt meg hasonlót, mi boldogság ilyenkor felébredni, és megtapasztalni, hogy bár szürke az ég, köd és nyirok, napsugárnak emléke se, piszok és füst és nyálka és undor, mégis: óh, be szép az élet, be örülök, hogy élek, be jó az ébrenlét!). Aztán van, hogy azt álmodom, felére csökkent egyik hétről a másikra az eladott példányszám, a férfiideál, aki mellettem alszik, mondja, ilyenkor nyüszíteni és fogcsikorgatni szoktam álmomban, annyira, hogy ő felébred rá. De ne higgyék, hogy csupa rémség számomra az éjszaka, nagyon sokszor járok napsütötte, virágos helyeken, találkozom mosolygó emberekkel, akik megölelnek, szorongatják a kezemet, mondják, ne csüggedjek, ha valaki szitkot szór rám, hiszen nincs olyan (nem újság, de semmi, semmi élő és élettelen az ég adta világon), akit, amit mindenki szeretne, aki, ami mindenkinek tetszene. Maga csak maradjon olyan, amilyen, s a Vasárnap is legyen olyan, amilyen mostanság: változatos és szeretetteljes. (Ugye, elhiszik, ilyenkor bezzeg álmodnám tovább: hirdetők hosszú sorokban versengenek azért, hogy nálunk megjelenhessenek, ettől már százakra rúg az oldalszámunk, s úgy meg tudjuk fizetni a profikat, hogy máshová dolgozni nem is akarnak, eladásunk az alig valamivel több mint négyszázezres piacon túlszárnyalja a valamivel több mint négymilliós piac legnagyobb példányszámú lapjáét, így nincs olyan téma, olyan rovat, amivel ki ne elégíthetnénk Olvasóinkat…)
De hogy miért éppen erről szólok mostan, akkor értik meg igazán, ha elolvassák a Kopertában egy nagyon kedves olvasónk aggályát, s a levelére írt válaszomat. És természetesen a fentiek nem csak rám vonatkoznak, munkatársaim szinte egy emberként a Vasárnappal fekszenek s kelnek, Önök kérnek, ők meg szerkesztenek, írnak, szerveznek, teljesítenek…
Néha erő felett.