Nyolc pillanat

Megtett már sokféle utat, „elzenélt” már sokfajta életet. Gyötrelmeset, megfonnyadtat, végérvényesen befuccsoltat is. Groteszkből, abszurdból: jeles. Kínnak, fájdalomnak, lelki összetörtségnek pontos diagnózisát adja pillanatok alatt. Ez az egyik fényes pontja Básti Juli színészetének. A másik: pengeéles humora, iróniája. Szívből nevet, nagy erővel nevettet. De a kiborulása, a zokogása is ilyen. Mélyről tör fel, szilaj hullámokban. S ami e kettő között van, édes és keserű között, az is fájó vagy felemelő, sötét vagy világos, de mindenképpen színes, eleven, kliséktől mentes. Magánemberként is ilyen. Élete esszenciáját hol könnyek nélkül sírva, hol jóízű hahotázások közepette csepegteti.

* Főiskolás volt, amikor elment a papája, Básti Lajos, édesanyját, Zolnay Zsuzsát idén tavasszal veszítette el.
Borzalmas érzés volt. Ha másfél perccel korábban érek haza, még hallom őt beszélni. De a két kisebbik fiam, Samu és Dávid vele volt.

* Nyilván másképpen élte meg ugyanazt húszévesen, a papája esetében, és máshogy most, felnőtt fejjel.
Épp ellenkezőleg: most derült ki számomra, hogy még mindig gyerek vagyok, nem nőttem fel. Hiába a férjem, a három fiam, lélekben kislány maradtam. Totálisan összetört a mamám halála. Teljes mértékben. Tele vagyok félelemmel, infantilis reakcióval, hullámokban tör rám a zokogás. Állítólag egy év kell ahhoz, hogy ezt feldolgozzam magamban. Talán a gyász ideje alatt egy kicsit távolabb kerülök ettől. Meg is fogadtam, hogy nem fogok egyik gyerekemmel sem együtt lakni, mert szerintem ez is rossz, még nagyobb tőle a fájdalom. Attól ugyanis, hogy egy házban éltünk, nagyon szoros kapcsolatban voltam a mamámmal, és így minden százszor jobban fáj. Hónapokig fel sem tudtam menni a lakásába, egész nyáron nem voltam képes arra, hogy elkezdjek pakolni. Tegnap már az üres bútorok között ücsörögtem. Tamás, a férjem és a gyerekek segítettek rendet rakni.

* Ugyanezt a helyzetet a papájával…
… az más volt. Nem sokkal azelőtt kezdtem el a főiskolát, őrült bizonyítási kényszer volt bennem. A papám ugyanis nem akarta, hogy színész legyek, én viszont be akartam bizonyítani neki, hogy semmilyen szempontból nem leszek vacak. Hogy igenis jó színész leszek, és az életben is meg tudom majd állni a helyem. S ez akkor nagyon nagy erőt és lendületet adott, amire szükségem is volt, hiszen támogatnom kellett a mamámat, aki teljesen összeroppant. Most tudok csak igazán belegondolni: negyvenöt éves kora óta özvegy volt. Mi ketten, az öcsém és én ott voltunk mellette, de az más. Apámmal nagyon bonyolult volt a viszonyunk, mert nem nagyon volt viszonyunk. Keveset volt otthon, rengeteget dolgozott, ráadásul szigorú, rigorózus ember volt.

* Mesélte is egyszer, hogy amikor a kezébe nyomott egy százast, azzal hárította el, hogy »ne pénzt adjál, inkább simogass meg!«
Talán a 11. vagy a 12. születésnapomon történt, hogy ezt mertem mondani neki. Kijött belőlem. Rettenetes apahiányban szenvedtem. Szigorú volt, de biztos, hogy szeretett. Csak kár, hogy nem mondta. Az volt katasztrofális, hogy úgy kellett végigcsinálnom a betegségét, hogy ne tudja meg: rákos. Az orvosok nem közölték vele. 1977-ben ezt nem lehetett kimondani. Húszéves voltam, tudtam, mi az. Jöttek ki az orvosok a műtőből, csapkodták az ajtót és a falat, hogy „vissza kell varrni, nem lehet megoperálni”. Hatvanhat évesen menthetetlen volt. Egy csodálatos ember bivalyerős szervezettel. Azt megelőzően életében nem volt kórházban. Négy hónappal azután, hogy hazaengedték, egy nap arra ébredt – ezt ő mondta –, mintha valami szétrobbant volna benne. Attól kezdve iszonyú gyorsan romlott az állapota. Nagyon fájt, hogy elment, de lekötött a főiskola, és segítenem kellett a mamámon. A mamám halála viszont nagyon váratlanul ért. Erre nem lehetett számítani. Fél óra alatt halt meg. Tavaly volt életében először úgy beteg, hogy kórházban feküdt. Egy hét alatt meggyógyult, és megnyugodtunk, hogy nem komoly a dolog. És rá egy évre történt ez, épp húsvéti szünet idején, amikor Samu és Dávid otthon voltak. Látták, hogy nagy a baj, azonnal hívtak, hogy küldjem a mentőt. Mire odaért, én is otthon voltam. Érrepedés, szívinfarktus, vagy a tüdő. Harminc perc alatt lezajlott az egész. Samu tizenöt, Dávid tizenhárom éves. Végig ott voltak a mamám mellett. Lemosták, simogatták, mindent csináltak. Aztán jó ideig borzalmas állapotban voltak.

* Nagyfia, Marci már betöltötte a harmincat.
Vág. Kamerázik. Nagyon szereti a munkáját.

* Hatalmas színpadi szerepei mellett három gyerek!
Mindennap hálát adok a Jóistennek. Alapból így indul a napom. Ez át is segít minden nehézségen. Ha nem velük töltöttem volna az elmúlt tizenöt évet, ha csak a magam életével, a pályámmal vagyok elfoglalva, az borzalmas lett volna. Hatalmas szerencsém, hogy megtaláltam Tamást, a férjemet, és hogy ő ilyen apa. Őrült nagy élmény számomra, hogy egyszer csak lett egy családom, hiszen az én gyerekkoromban nagyon szanaszét voltunk. Biztos nem volnék ilyen boldog a pályámmal, ha nem volnának gyerekeim, s közben a pályám is megy. Izgulok is rengeteget, hogy így maradjon. Marci huszonöt éves korában költözött el otthonról. Már most arra koncentrálok, hogy majd Samut és Dávidot is el tudjam engedni. Az már nem szeretet, hanem önzés, ha egy szülő magához akarja láncolni a gyerekét. Nekem az a feladatom, hogy a legnagyobb imádatomat is magamba fojtva hagyjam őket, hogy élhessék a saját életüket. Nem játszom a sértődött anyát, ha Marci éppen nem tud jönni. De ha jön, a két kisebbel együtt visítozom az örömtől. Nagyon félek, hogy mi lesz, ha majd ők is elmennek. Már nem tudok pótlást szülni, az a baj.

* A fiúk kamaszkorát hogyan éli meg?
Nincsenek csatározásaink. Marcival sem voltak gondjaim. Samu nagyon jól rajzol, Dávid épületeket, városokat tervez, de a biológia, a fizika is érdekli. Jól elvannak a maguk világában. Ha normálisak a szülők, és nagyon figyelnek a gyerekre, ő meg érzi, hogy fontos, akkor ez oda-vissza hat. Én sem voltam lázadó kamasz.

* Csak karcos, energikus?
Az én édesapám mellett? Nem. Soha. Ott egy hangos szónak nem volt helye. Legkésőbb kilencre otthon kellett lennem, fiúk nem jöhettek hozzánk. Egyszer volt látogatóm, amikor beteg voltam. Apám ki is vágta azonnal. Akkor volt nehezebb velem, amikor főiskolás voltam. Az első két évben még otthon laktam, de akkor már nem élt apu, én meg mentem a magam útján.

* »Úgy megy az életem, mint a bal és a jobb lábam. Hol az egyik, hol a másik van elöl.« Pár évvel ezelőtt így fogalmazta meg a lényeget.
Tényleg? Nagyon jó! Teljes hülyeség. Evidencia. Volt vagy nyolc szerencsés pillanat az életemben, az egyikben kitaláltam ezt. Nahát, Juli! Remek. Máshogy nem is tudom elképzelni.

* Szorongásról, kétségekről, bizonytalanságról is gyakran beszél, miközben erős, határozott nőnek látszik.
Ilyen vagyok. Ez hozott dolog. Ha nincs baj, akkor csinálok.

* Kell egy kicsi rossz?
Nem kell. Csak félek, ha csupa jó történik velem. Kezd gyanússá válni. Elkezdek szorongani, hogy na, most akkor biztos valami nagy baj jön. Ami idiotizmus. Flúg.

* Óvatosság.
Miközben iszonyú szerencsém van, hiszen még egy háborút sem éltem át. Egyfolytában arra tanít a Jóisten, hogy örüljek, merjek örülni, és hagyjam végre, hogy jó legyen. Én meg nem hagyom. Nem tudom, miktől alakult ez így bennem. Ostrom volt, ötvenhat, amikor a mamám terhes volt velem. Félt. Rettegett. Talán ez lehet az oka. A terhesség rányomja a bélyegét a gyerek alaptermészetére. Én ebben hiszek. Samu sokkal szorongóbb, mint Dávid, mert egyfolytában az volt bennem, hogy harminckilenc évesen, öregen szülök. Sok stressz, sok bulizás után egészséges lesz a gyerekem? Dávid abszolút optimista, őt semmi sem érdekli, ha elindul, nem lehet megállítani. Igen, ami jó, az nekem valahogy mindig gyanús. Dolgozom rajta, hogy ne gondoljak erre, de nem sok eredménnyel. A horoszkópos is azt mondta nekem: az én csillagképem úgy áll az égen, hogy mindennap elölről kell kezdenem.

* Pedig még a szerepei is úgy követik egymást, hogy a két véglet, tragédia és komédia mindig egyensúlyban van.
Ebben is mázlim van. A Nemzetiben Ármány és szerelem, Vadászjelenetek Alsó-Bajorországban, Hamlet, a Centrál Színházban meg olyan darabokban lubickolhatok, mint a Fekete Péter, A 88. utca foglyai, a New York-i komédiák, a Pletykafészek, plusz a Cabaret, amelyben három dalt énekelhetek. És most forgattam egy sorozatot, a Társas/játékot Herendi Gáborral. Az is nagyon jó volt. Egy szörnyű hülye színésznő, akinek soha nem volt nagy sikere, ezért tönkreteszi a lánya életét. Hálás szerep. Vicces.

* Az olyan »gyilkos drámák«, mint a Macskaláp volt, vagy most a Vadászjelenetek, mennyire ülik meg a lelkét? Vagy véget ér az előadás, s mint egy kabátot, azonnal ledobja magáról a szerepet?
Nem hurcolom magamban, az biztos. Csak nagyon kimerít. Előtte két nappal már rosszul vagyok. De már amikor bekanyarodunk abba a hétbe, hogy jön az előadás, összerándul a gyomrom. Egy nappal előtte már aludni sem tudok. Iszonyatos feszültség van bennem, utána meg legalább huszonnégy óra, míg regenerálódom. Pedig eldobom, nem érdekel. Csak vörös, dagadt a szemem, rekedt vagyok, fáj mindenem.

* De így boldog, ezekkel a »fájdalmakkal«.
Főcím készül, tudom. Igen, az, hogy én elsőre még a jóban is a rosszat keresem, talán csak kamu, mert közben annyira boldog vagyok! Úgy látszik, kell a csavar, hogy az egészet vállaljam. Ezt az egész gyönyörűséget… igen, lehet.