Kép: Szkárossy Zsuzsa, Soňa Červená archívuma
„Nincs időm emlékezni – kacag altban Soňa Červená –, élni szeretek, nem ábrándozni.” Élni pedig az ő értelmezésében annyit jelent: játszani, énekelni. Hogy elmúlt már ennyi meg annyi? A korával mások foglalkoznak, őt egyáltalán nem érdekli. Kilencvenig nem beszélt róla, most büszkén vállalja, hiszen jóval meghaladta. Operaénekesnőként a világ legrangosabb színpadain állt, színésznőként az Időnek és a Sorsnak is testet adott, mégsem azt sorolja, kikkel énekelt, hol és mit, vagy hogy hány darab köti színházi gurujához, Robert Wilsonhoz. „A legbüszkébb arra vagyok – mondja nyomatékosan –, hogy tiszta a lelkem. Hogy soha senkit nem bántottam meg, még akaratlanul sem.
Önfegyelem, szakmai alázat, profizmus. Első színpadra lépése óta erről szól az élete. Pályáját Voskovec és Werich prágai színházában kezdte. 1952 őszén Brünnbe szerződött, majd hat év után Kelet-Berlinbe. Világkarrierje akkor kezdődött, amikor elhagyta a szocialista tábort. Pár napos lágerbeli tartózkodása után már a Nyugat-berlini Operaházban lépett közönség elé. Onnan szerződött át Frankfurtba, tizenegy évig énekelt San Franciscóban, majd Milánóban, Salzburgban, Münchenben, Edinburghban, Chicagóban, Los Angelesben, Brüsszelben, Párizsban, Londonban. A világ leghíresebb karmestereivel dolgozott, köztük Herbert von Karajannal. Énekelt Mario del Monacóval és Pavarottival, Renata Tebaldival. Carmenként százötvenhatszor állt színpadra Európában és Amerikában. Prágába 1989 novemberében költözött vissza, és 2002-ben Robert Wilson rendezői felkérésére lépett először a Nemzeti Színház deszkáira. Azóta a legrangosabb díjakkal jutalmazzák.
Kilencvennégy évesen ő a Hold a Vérnászban, a prágai Nemzetiben, de még Brünnben is játszik, A pikk dámában. „Lorca és Csajkovszkij. Ők azok, akik karban tartanak” – közli makkegészségesen. Baleseteit meg sem említi. Kollégái mesélik: tavaly elesett a Lucernában. Véresre horzsolta a karját a márványpadló. Felállt, összeszedte magát, és mintha mi sem történt volna, átsétált a Nemzetibe. Előadása volt. Az öltöztetője vette észre, hogy véres a karja. Orvost hívtak anélkül, hogy panyi Soňa tudott volna róla. „Csak gyorsan, gyorsan, drágám – siettette az orvost –, öltöznöm kell, mindjárt megszólal az első figyelmeztető!” Nem sokkal a lucernabeli balesete után eltörte a combcsontját. A pikk dráma brünni premierjére készült. A Grófnő szerepét alakította. Tavalyi történet ez is. Prágából, a kórházból taxi vitte Brünnbe. Nem engedte, hogy miatta maradjon el a bemutató. Gipsszel a lábán, mankóval érkezett. Előadás után ment vissza a prágai kórházba. A taxit természetesen ő fizette. Nem akarta pluszköltségbe verni a színházat. „Ez az én ügyem!” – hárította el a felkínált segítséget.
Ez ő: Soňa Červená.
Az elmúlt évad utolsó Vérnászát Pozsonyban játszotta a prágai Nemzeti társulata. Reggel nyolckor indult a társulat a szlovák fővárosba. Nyolc előtt csak egy joghurtot és pár szem gyümölcsöt evett. Az autópálya melletti gyorsétteremben semmit nem kért. Egyébként sem eszik olyat, aminek szeme volt – szokta mondani. De még zsemlét sem. Az ebédet, már Pozsonyban, kihagyta, hiszen próba előtt sosem eszik. Estig két teát ivott. Előadás előtt még egy szendvicset sem kért, mondván, nem mehet teli gyomorral a színpadra. Előadás után megint csak pár korty teát ivott, hiszen várta a közönség, Találkozás az alkotókkal. Tizenegy óra előtt pár perccel hagyta el a színházat. Úgy, hogy egész nap nem evett. „Nem baj, már úgyis közel a reggel!” – legyintett. Alakját, vitalitását, életörömét és játékkedvét látva mindenki elcsodálkozik. Hogy bírja? A leggyakrabban ezt a kérdést teszik fel neki. „A lelkem nyugalma, az a legfontosabb.” Ez a válasza.
II. Erzsébet egy évvel fiatalabb nála. Kilencvenhárom éves. A nyugati világ leghosszabb ideig trónon levő uralkodója. Soňa Červená Közép-Európa leghosszabb ideje színpadon levő királynője. Mert királynő ő is. Koronáját Robert Wilsontól kapta.
Előfordult már, hogy unatkozott egy próbán?
Soha. A próba alkotói folyamat. Ezt szeretem a legjobban a hivatásomban. Próbálni. Kísérletezni. Ötletelni. Megkreálni egy figurát. Színpadi helyzetekbe állítani. Az előadás már kész produkció. Azon nem lehet változtatni. Sem a szövegen, sem a beállításokon. Az előadás már a rutiné. Azé kell, hogy legyen. A próbákon még a hangszínemet is váltogathatom, amit nagyon élvezek. Inkább egy előadást vegyenek el tőlem, csak a próbát hagyják meg!
Amikor Robert Wilsonnal, napjaink egyik színházi moguljával dolgozott az 1914-ben, láttam, hogy minden próbát végigállt. Nem ült le, nehogy kárt tegyen a kosztümjében. Tíztől kettőig csak a rendezői instrukciókra figyelt.
Ez volt a dolgom. A világítás nagyon fontos Robert Wilson előadásaiban. Nála a színésznek kell követnie a fényt, nem pedig fordítva. Én ezt rögtön az első próbán megtanultam nála.
Dolgozott már szigorúbb rendezővel, mint ő?
Szigorú? Ez nem jó szó. Wilson a legkövetkezetesebb rendező, akivel találkoztam a pályám során. Abszolút mértékben törekszik a tökéletességre.
Nagy nap volt az életében, amikor találkoztak?
A The Black Rider volt az első közös munkánk. Ott ismertük meg egymást, Hamburgban. A végén lélekben, de csak lélekben megöleltük egymást. Egész életemben azt az utat kerestem, amelyet ő jelölt ki nekem. Sokat tanultam tőle. Hamburgban is, Pozsonyban is többször dolgoztunk együtt. Minden színészének azt mondja: „Csináljon, amit akar, de látnom kell az arcán, hogy mire gondol.” Ez a fontos neki. A gondolat.
S mit tett olyankor, ha úgy érezte, nincs ínyére a rendező, nem ért egyet vele?
Megesett ez is. Fegyelmeztem magam. Ki kellett bírnom. Hadvezérként viselkedett az illető. Parancsolgatott. Maga menjen jobbra, most balra, kiabálta, miközben semminek nem volt értelme. Szerencsére kettős szereposztásban ment az előadás, ezért a bemutató után mindent megtettem, hogy a lehető legkevesebbet játsszam a szerepet. Teljesítettem, ami a szerződésemben állt, és azzal be is fejeztem. Pedig gyönyörű szerep volt. Dürrenmatt Öreg hölgye, Claire Zachanassian.
S A pikk dráma grófnője?
Azt nagyon szeretem. Kitűnő szerző, kitűnő rendező. Hatvan év után álltam ismét ugyanazon a színpadon, ahol az első sikereimet arattam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy visszavitt Brünnbe. De a múlttal ott sem foglalkozom. Nem is gondolok rá. A holnap, drágám, sokkal fontosabb, mint a tegnap. Ezt jegyezze meg nagyon!
Mégis mire a legbüszkébb, ha kérdezhetek ilyet?
Arra, hogy a kilencvennégy évem alatt nem bántottam meg senkit.
S van valami, amit megbánt?
Egyetlenegy dolog fáj. Hogy átvettem a kitüntetést Miloš Zeman kezéből. Nem kellett volna.
Állami kitüntetés volt.
Mindenki ezzel nyugtat, engem mégis nagyon zavar.
A gáncsoskodások, a könyöklések az opera világától sem távoliak.
Hogy is mondjam? Én modernebb gondolkodású ember vagyok. Soha nem estem abba a hibába, hogy megbántsak másokat.
Callas is meg tudta bántani Tebaldit.
Ők ketten magasabb kategóriák voltak, mint én. Ők még az egekben is biztosan vitatkoznak. Az én világomban nincs helye az öldöklésnek. Én mindenkivel úgy énekeltem, azzal a meggyőződéssel, hogy úgyis találkozunk még valahol a világban. Nincs értelme az ellenségeskedésnek. A negatív energia visszahat.
San Franciscóban mikor járt legutóbb?
Talán ’89-ben. Vagy ’90-ben? Nem emlékszem. Akkor ünnepeltük az ottani igazgató születésnapját. Összejöttünk néhányan a régiek közül, akik ott énekeltek.
Berlin?
Mára nagyon megváltozott. Megzavarodott egy kicsit. Engem fáraszt. De azért hálás vagyok a városnak. Természetesen a régi Nyugat-Berlinnek. Ott éreztem először úgy magamat, mintha az lett volna a földi mennyország. Kelet-Berlint nem szerettem. Erich Honecker sem volt jobb, mint a többi szocialista államelnök. Ő emeltette a berlini falat. Azt a borzalmat.
Frankfurt?
Ott vettem az első házat Nyugaton. Csodás érzés volt. De évek múlva, amikor Hamburgba szerződtem, könnyű szívvel eladtam. Én mindenről le tudtam mondani az életben, ami gátolt a szabadságomban. Soha semmihez nem ragaszkodtam. San Franciscóban gyönyörű edényeim voltak. Mindet otthagytam.
Moldva-parti lakásában főzőcskézik néha?
Nincs abban a lakásban nekem semmim, csak egy vízforralóm. Keveset eszem, azt sem otthon.
Napközben mivel tölti az idejét?
Olvasgatok, vagy bámulom a Moldvát. Mindig folyó mellett laktam. Szeretem a vizet. Sétálni nem járok el otthonról. Kiállításokra, koncertekre igen.
És hétvégeken?
Most például Münchenbe utazom. Meg akarok nézni egy előadást.
A színházon kívül tud még rajongani valamiért?
Egy jó filmért és egy jó focimeccsért. Maradona volt a nagy kedvencem. A nyolcvanas években, amikor Barcelonában énekeltem, többször is láttam játszani.
Van egy önálló estje is Prága szívében, egy pinceszínházban.
Havonta egyszer műsoron van. Amíg bírom, csinálom. Ha majd azt hallja, hogy Soňa Červená nem lép többé közönség elé, abból tudni fogja, hogy ennyi volt, vége.
Kassai Csongor:
A Vérnászban találkoztunk először. Korábban nem is hallottam róla. Most már ugyanabban a sorban áll előttem, mint Törőcsik Mari, akit gyerekkorom óta ismerek. Soňa Červená élettörténete egyszerűen megdöbbentő. Nem akármi, amit tisztességgel, becsülettel véghez vitt. Minden próbán és minden előadáson azt láttam: a nagy színészek alázatával játszik. Kikerekedett a szeme, amikor bemutatkoztam neki. Visszakérdezett. Ezt a névkombinációt, hogy Kassai Csongor, nem hallotta még soha. Megpróbálta megjegyezni, de hogy sikerült-e neki, az még nem derült ki számomra. Ennyi idősen nyilván magával van elfoglalva, pontosabban a feladatával, hogy maradéktalanul végrehajtsa mindazt, amit a rendező kért tőle. Prágában, a Nemzetiben megnézett egy előadást, amelyben én is játszom. Ott tapsolt, bravózott az első sorban, mint egy tinilány. Nincsenek allűrjei, megoldatlan problémái. Úgy veszi az életet, ahogy jön. Kedves ember. A Vérnász próbáira mindig hozott valamit. Pezsgőt, whiskyt, desszertet. Azt akarta, hogy jól érezzük magunkat a társaságában. Amin nagyon elcsodálkoztam: imád e-mailezni. Az ő korában ez igazán csodálatra méltó.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.