Nevessünk

Valamely okos ember kiötlötte, hogy keveset nevetünk, négyszáz százalékkal kevesebbet, mint a gondtalan gyermek. – Ez igaz is lehet – magyarázta Mózsi bá réveteg hangon. Elmélkedés közben nagyokat szívott a pipáján, rétegesen szállongó füst vette körül, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Mert az igazi férfi körül állandóan füstnek kell lebegni, tartották a felmenőink. Ez napjainkban is igaz, a felfuttatott ipari termelés bőkezűen juttat füstöt mindenkinek, csecsemőtől aggastyánig. Ebből kifolyólag levegő és téma után kapdosva nyögtem: érteni értem a témát, csak felfogni nem tudom… – Hát, ilyet! – érződött kedvetlenség az öreg hangján –, falusi ember létedre elszakadtál a természettől. Manapság a tévében vég nélkül ismételt emészthetetlen reklámokkal etetnek. Százféle kölcsönt, ötvenféle fogkrémet és százféle szárnyas betétet kínálnak, naponta százszor. Csak az a baj, egyre kevesebben vagyunk hitelképesek a bankok számára. Mondjuk, a szárnyas betétet ügyesen forgatva bajuszkötőnek használhatom, a fogpaszta meg a korombelinek semmire sem való. A maradék két fogammal nem érdemes vesződni. A fogorvos vállon veregetve kérdezte: Ó, há kettő? Mondom neki, nem, ez már csak há, kettő, ó. A többit megette a biztosító. Mert a csomagjából teljesen véletlenül, de egyebek mellett kimaradt a fogkezelés finanszírozása is, helyette szavatoltan eredményes fogmosásra kaptunk tanácsokat. Emiatt van tele az ország komor emberekkel, a fogatlan többség ugyanis nem tudja mosolyra húzni a száját, beszédre nyitni meg végképpen nem meri. Ilyen egyszerű és olcsó a csendes többség előállítása. Jobban meggondolva, ez természetesen a mi hibánk, könnyedén teljesíthetnénk nevetésben a szakemberek által hiányolt négyszáz százalékot. Nevethetünk vidáman, mert nekünk kereset kiegészítése gyanánt sem utaltak ki négyszáz túlórát törvényben garantálva. Mindamellett sem petróleumért, sem sárga láthatósági mellényért nem kell sorakoznunk a boltokban, mint a Diadalív alatt. Csupa kellemes dolog, sokkal jobb, mint gázálarcban rohangálni az utcán. Csaknem elfeledtem, a honatyák mélyen aggódva a jövőn, nagy egyetértésben utasították el a nyugdíjkorhatár befagyasztását, mert szerintük gátolná az életszínvonal emelkedését, és az államkassza sem bírná el ezt a kiadást. Teljesen igazuk van. Már a szőrén-szálán kiutalt milliókat is nehezen viseli. Hogy a nyugdíjasokat kihagyták a számításból, miként boldogulnak a megélhetést szorító mindennapokban? Semmi vész, néhány évvel többet dolgozva, majd, meglesznek valahogy. Az éles elméjű Mászik Ferkó három féldeci bevétele után erre teljesen érthető magyarázatot adott. – Erről az oldalról közelítve a dolgokat, utópia az egész. Az életszínvonal olyan, mint a repülő, minél magasabbra emelkedik, innét lentről annál kisebbnek látszik. Viszont onnét fentről nézve jelentéktelen napi gonddá törpülő semmiség. Egyébként az alulról felnézők és a fentről lenézők között is van hasonlóság. Mindkét oldalon azonos a cipőméret, és előfordul lúdtalp is, a pénzsóvár irigység vagy nagyzási mánia szintén megtalálható. Hogy az egyik a Diorban vásárol, a másik a Távol-Kelet tömegtermékeiben botlik úton-útfélen, na, ez az élet, és benne a színvonal. Jobban meggondolva, az elvárt röhögőroham elmaradása erre a számlára is írható. Csak úgy mellékesen, utópiálás közben, nem ártana elfogadható különbséget találni szellemi és kétkezi munkában ledolgozott évek között. Amíg a miérten gondolkozunk, építhetnénk egy sokak számára munkalehetőséget biztosító új üzemet, mely a kétkezi munkában megöregedett hatvan felettiek részére kávéskanál nagyságú lapátot gyártana, melyet a rugalmasan nyújtható nyugdíjkorhatárból adódóan egy ideig még forgatni bírnak. Közben domborítsuk a nevetés szervezetre gyakorolt áldásos hatását, mert az kipróbáltan száz százalék!   

Gazdag József, Jányok