Nem kell mindent mellre szívni

Megnyerte a Szupersztár második sorozatát, első albuma, a Csodálatos nap platinalemez lett, 2006 decemberében az első Aranycsalogányt is hazavitte. Peter Cmorik remekül énekel, kitűnően gitározik – s tökéletesen beszél magyarul.
Próbál észrevétlen lenni, de bár alkatra nem magas, könnyen elvész a tömegben, s a gitárját sem hozta magával, a másik asztalnál ülők felismerik, és összesúgnak. Egy autogram azért kinéz a négyszeres Arany- és kétszeres Ezüstcsalogány díjas énekestől... Közeledésük nem tolakodó. El sem tudnám képzelni, hogy a velem szemben ülő muzsikust, aki a beszélgetés alatt nagyon határozott benyomást keltett, de egyben arról is meggyőzött, hogy a legtermészetesebb, legszerényebb emberrel van dolgom, valaki molesztálná. Az az érzésem, hogy már nem félénk, szégyenlős, mint egykor, bármikor képes úgy alakítani a helyzetet, hogy annak ura legyen.

* »Nem szabad mindent mellre szívni, akkor könnyebb az ember élete« –jelentette ki az első Aranycsalogányt kezében tartva. Könnyű az élete?
Az az érzésem, hogy jól élek. Nem akarom azt mondani, hogy rendezetlen az életem, az igazság az, hogy a mának élek, azt akarom, hogy most jó legyen; hogy mi lesz később, nem érdekel. Egyszerű körülmények között nőttem fel, soha nem dúskáltunk a pénzben, ennek ellenére jól éltünk. Mert bárhogy van is, ha szerető emberek, barátok vesznek körül, jól érzi magát az ember, bárhol legyen. Nem élek annak rabságában, hogy mi lesz velem.

* Okosan, mert sok sztár nem tudja elviselni a hirtelen jött hírnevet, népszerűséget: megszédül ahelyett, hogy megőrizné a saját értékrendjét.
Az én munkámban az a fontos, hogy akadnak, akik támogatnak, hajlandók meghallgatni azt, amit megalkottam – legyen az zene vagy szöveg –, s látnak benne értelmet, szebbé teszem a napjukat azzal, hogy lejátsszák a dalomat. Én meg ezáltal úgy érzem, hogy hátrahagytam valamit, ráadásul hiszem, hogy a dalaim kellemes, nem pedig negatív benyomást keltenek. Legalábbis igyekszem az életről írni, arról, ami jó és szép.

* A címadó dalban azt állítja: úgy él, ahogy tud. Gondolom, a családban, a szüleitől kapott hozzá receptet.
Soha nem gondolkodtam ezen... A szülők akarva-akaratlanul adják a receptet, hiszen pici kortól ott vannak mellettünk, tőlük sajátítunk el sok mindent, ők a példaképeink. Nekem az édesanyám az. Ő a legnehezebb időkben is képes volt arra, amiről én azt hittem, hogy lehetetlen. Tőle tanultam, hogy minden lehetséges. Másrészt szerencsém volt, hogy muzsikus családban születtem. Másik példaképem anyai nagybátyám, aki a Kassai Operában énekel, de a pozsonyi Új Színpadon is fellépett, rockzenekara van, amely inkább Kelet-Szlovákiában ismert, de szerintem nagyszerű zenész. Talán épp az ő hatására szerettük meg a zenét – én, a húgom s az ő két fia is.

* Édesanyjának is köze van a zenéhez.
Zongoratanárnő, s mióta eszemet tudom, négy-öt éves koromtól zongorázok magam is.

* A zongoratanárnőket finom, jó léleknek képzeltem mindig.
A zenetanár valamiben más, mint a többi oktató. A zene az érzelmekre hat, s már pici korban el kell játszani a gyerekkel, hogy megszeresse, hogy felfogja az egyes hangokat, dallamokat. Engem édesanyám tanított, lényegében a zeneiskolában végig; egyetlen esztendőt töltöttem csak más tanárnál.

* Szigorú volt a fiával szemben?
Néha igen, mert lusta voltam. Szeretek játszani, gyorsan látni az eredményt; a gyakorlás, az, hogy órákon át ugyanazt ismételgessem, egyhangú nekem. Az igazság az, hogy soha nem gyakoroltam sokat. Az a szerencsém, hogy van bennem tehetség, így könnyebben ment. 12 éves lehettem, amikor közel kerültem a popzenéhez, s attól kezdve amit hallottam a rádióban, mindent eljátszottam. Később dalokat írtam, énekeltem. Minden, ami zene, érdekelt: imádom a komolyzenét, máig hallgatom, de már ott eldőlt, hogy a popzene az, ami vonz.

* Olvastam, hogy mennyi hangszeren játszik. Könnyebb megkérdezni, min nem?
Minden érdekelt, mindegyiken játszani akartam. A szobában ott állt a zongora, apám gitározott, ő tanított meg az első akkordokra, fuvolánk is volt otthon, meg szájharmonika, ezt mind kipróbáltam, a zeneiskolában ütőhangszeren gyakoroltam, később basszusgitáron is játszottam. Ha az új lemezhez demófelvételt készítek, minden hangszert magam játszom fel, ebből a zenekar tudja, mi az elképzelésem.

* Említette a lánytestvérét, hogy ő is szereti a zenét.
Jó hangja van, tehetséges, de más úton indult el.

* Életrajzában az áll, hogy Rozsnyón született.
Így igaz. Krasznahorkaváraljáról származunk, kétéves koromig laktam ott, s tiszteletbeli polgára vagyok a falunak. A szünidőket mindig ott töltöttem a nagymamáméknál. Szüleim később Nagykürtösre költöztek, ott kaptak munkát, én ott jártam iskolába, s mindmáig sok olyan barátom van ott, akire mindenkor számíthatok.

* Rozsnyó és Kürtös is magyar vidék. A családban tudnak magyarul?
Mindannyian. Én is – itt automatikusan magyarra vált. Meglep, hogy színtisztán beszéli a nyelvet, kitűnő kiejtéssel. – Keveset beszélek, lehetne szebb is – mentegetődzik. – De örülök, hogy tudok magyarul, Kürtös pár kilométerre van a határtól, gyakran járunk Budapestre.

* Arra, hogy koncertezzen ott, még nem gondolt?
Ahhoz magyar szövegek kellenének. De ha délen koncertezünk, mindig bedobunk egy-egy magyar számot; szívesen fogadja a közönség.

* A génjeiben már születésekor ott lappangott a zene. Más úton nem is indulhatott.
Már zenével születtem. A mamám épp befejezte a konzervatórium hatodik osztályát, amikor világra jöttem, kilenc hónapig hallgattam, ahogy gyakorol a zongorán. Persze a gyermekek mindenféléről álmodoznak: volt idő, amikor űrhajós, aztán szemetes, de főleg erdész akartam lenni. A nagyapa sokszor vitt magával a Krasznahorkát körbeölelő gyönyörű fenyőerdőkbe. Gömör csodálatosan szép, később apámmal is rengeteget bolyongtam. A természetet mindmáig imádom, sokat járok túrázni, körbejárom a műemlékeket. Elvégre ezen nőttem föl. És a zenén... Tizenhat éves koromban léptem be az első zenekarba, akkor már tudtam, hogy zenész akarok lenni. Az ének kezdetben nem ment valami fényesen, húszéves korom körül gondoltam úgy, hogy már elfogadhatóan megy. Kényes vagyok az ilyen dolgokra...

* Ha valamit csinálunk, tegyük a lehető legjobban.
A mesterségemet tekintve perfekcionista vagyok – másban nem tudom, hogy az-e. Ami az éneket illeti, kellemetlen tudok lenni az emberekhez, a többi énekeshez, ha valami torz hang üti meg a fülemet.

* Egyik napról a másikra megváltozott az élete, sztár lett – szupersztár. Hogyan viselkedtek a barátok?
Egyesek kételkedtek, hogy ugyanaz vagyok-e, aki azelőtt, mert ha valaki híres, az már más ember. De idővel a kételkedők is visszatértek, elmúlt a sokkhatás, és maguktól rájöttek, hogy ki vagyok, hogy ugyanúgy viselkedek, mint azelőtt.

* Ha valaki érett egyéniség, nem áll fönn a veszély, hogy elszáll?
Huszonhat éves voltam, amikor megnyertem a Szupersztárt. Szerencsém volt, hogy megismertem Jozef Šebót, a menedzseremet, aki már a verseny alatt elmagyarázott sok mindent, és vigyázott, hogy két lábbal álljak a földön. Neki is köszönhetem, hogy főleg a zenével foglalkoztam, nem fölösleges dolgokkal. Mert az ember hamar elszáll, akadtak olyanok, akik ha egy nap nem szerepeltek az újságban, már pánik fogja el őket. Nem értették meg, hogy az a fontos, amit megalkotsz – a dalok, a zene.

* Már tizennégy évesen szerzett zenét, írt dalszövegeket. Megmaradt valami belőlük?
Elraktam őket, valahol biztosan fennmaradtak, egy vastag kék füzetbe írtam. De ezek annak ismeretében, amit az utóbbi években megtanultam, nevetségesek. Persze az is lehet, hogy egész jók.

* Ki volt a leghűségesebb hallgatója, esetleg kritikusa, akinek a véleményére adott?
Ha otthon dalt írtam, nem éreztem szükségét, hogy eldicsekedjek vele. Amikor már zenekarom volt, vele eljátszottam a dalt. Persze sok zenekarom volt, vagy tizenkettő, mert mindig jobbra vágytam, hívtak, mentem. Zeneileg sokat fejlődtem közben: amikor bekerültem, én voltam a leggyengébb, de felfejlődtem hozzájuk.

* Milyen volt az első zenekar és a Szupersztár-győzelem közötti tíz év?
Mindenféle. Nagykürtösről nehezen voltak elérhetők az emberek, internet nem volt, azt sem tudtam, hol keressek kapcsolatokat, valakinek a telefonszámát. Nem volt repertoárom, mindig csak előadó voltam, sokszor másoktól, ismert zenekaroktól átvett dalokkal léptem fel. Aztán egy időben csak magyarul énekeltünk, P-Mobil-számokat. A főiskola után, sőt alatt is tanítottam, sokat ingáztam Besztercebánya és Kürtös között. Nem volt könnyű időszak: zenekarban is játszottam, hangszereltem, koncerteztem, mert kellett a pénz. Így talált rám Juraj Kupec, és meghívott a stúdióba. Megmutatta néhány dalát, én az enyéimet, s arra kért, énekeljem el őket. Bemutatott Šebónak, s itt kezdődött hármunk együttműködése. Ekkor hirdették meg a Szupersztárt, és gondoltam, jelentkezem. Ők nem lelkesedtek, de belenyugodtak. Sikerült megnyernem a versenyt; ez kellemes és hasznos volt, főleg a média támogatása, megnyitotta előttem az utat az első album kiadásához. Ez volt a Csodálatos nap, számos slágerrel. A következő évben az újabb albumom megint egy sor sláger volt, az én dalom lett háromszor egymás után az év slágere.

* A négy Arany- és két Ezüstcsalogány díjjal előkelő helyet foglal el a szlovákiai zenei életben. Mégis nagyon racionálisan ítéli meg a dolgokat.
Az első után óvatos voltam, mondván, hogy nemcsak az én érdemem. De azt hiszem, később is komoly, racionális maradtam, soha nem voltam álmodozó. Nekem az a fontos, hogy tehettem a dolgomat, támogatást kaptam, hogy a negyedik albumom készül – ősszel fog megjelenni –, hogy összehoztam egy koncertrepertoárt. Ez az elmúlt hat évet tekintve jó eredmény. S az a lényeg, hogy az emberek szeretik a dalaimat.

* A népszerűségért néha nagy árat kell fizetni. Mi a legfájóbb?
Az, hogy nincs többé magánéletem. Előtte éltem a magam életét, senki sem fordult meg utánam az utcán, aztán egyszerre, mindjárt a verseny után óriási volt a felhajtás. Azóta már megszoktam, talán az emberek is, és már nem mutogatnak rám az utcán, nem kiabálnak utánam, én meg kikapcsolom a szenzorokat. Ha észrevesznek, nem baj, valakinek szerzek egy kellemes napot...