Nádszegről Amerikán át Rómába

Római családi kirándulásunk alkalmával a Villa Mater Redemptorisban, vagyis az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek által fenntartott zarándokházban kaptunk szállást. A nővérek közt nagy meglepetésünkre egy földire leltünk. Ivenne nővér, azaz Czakó Veronika nádszegi. El is mesélte, hogy került oda.

„Az 1938-ban, a visszacsatolás után volt Érsekújvárott az Isteni Megváltóról Nevezett Nővéreknek rendházuk, én gimnáziumba jártam, ahol ők is tanítottak és a rendházukba vettek fel tanulólányokat, engem is. A szülőfalumban is volt rendházuk, az érettségi után beléptem hozzájuk. Budapesten végeztem latin–történelem szakon, de mire befejeztem, Magyarországon elkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása. Elvették az összes iskolánkat, nem taníthattunk. Boldogult Mindszenty József bíboros jól ismert bennünket, mert nálunk raboskodott, a soproni anyaházunkban. Ő biztatott, hogy menjünk a közeli Kismartonba (Eisenstadt), ahol szintén működtek nővéreink. Így egyszerűen átsétáltunk a határon Ausztriába. Ott éltünk egy darabig hárman, az osztrák karitász egyik gyűjtőhelyén segítettünk csomagolni, rakodni a nővéreknek. De hamar jött Sopronból a hír, hogy menjünk tovább – akkor még csak kicsit beszéltem németül –, ki az orosz zónából, mert akit elkapnak, visszatoloncolják Magyarországra. Akkor kerültünk Salzburg mellé a keresztes kedves nővérekhez, akik egyik rendtársammal befogadtak, és a segítségeinkért tanítottak németül. Nem maradhattunk sokáig, levittek Innsbruckba, csakhogy egyre távolabb kerültünk a soproni anyaotthontól, ráadásul papírok nélkül menekültünk, nem tudtuk magunkat igazolni. Elöljáróink jobbnak látták, ha Hollandiába küldenek, ahol az egyik szemináriumba 120 gyerekhez kerestek háztartásvezetőt. Ott kaptunk ideiglenes útlevet, s már nyugodtabban mozogtunk. Kalandos utam 8 év Hollandia után Amerikába vitt, Clevelandbe, ahol voltak iskoláink. Ott sok magyar élt, először magyarul tanítottunk, aztán fokozatosan angolul. Négy évig tartott.”

Kalandos hajóút
Ivenne nővér közben meghallotta, hogy rendjüknek sikerült Rómában megtelepednie. Lett egy kis házuk a Monte Marión, s egy talpraesett, nyelveket beszélő nővérük elintézte a letelepedési engedélyeket is. „Gerardine anya eljött meglátogatni bennünket, Amerikában élő nővéreket, s azt mondta: „Ide figyeljen, most Rómában építünk egy házat, én elviszem magát oda olasz nyelvet tanulni, a latin után könnyű lesz.” Így kerültem Olaszországba. De az se ment simán, mert a nevem miatt zűrzavar kerekedett. Az olasz rendőrség mindent ellenőrzött. Információt kértek a rendházban is, épp amikor Gerardine anya házon kívül tartózkodott. A rendőrök kérdezték az ügyeletes nővért, ide érkezik-e Czakó Veronika. Ő meg nem tudott róla. Gerardine mondta neki később, hogy de hiszen az az Ivenne nővér, majd igazolta a rendőrségen, hogy engem várnak. Azt képzeljék el, hogy a papírok miatt három hajófoglalást visszamondtunk, mert csak nem bírtak megérkezni az olasz beutazási engedélyek. Mikor megjöttek, akkor meg már csak sétahajóra tudtunk jegyet venni. Akaratom ellenére beutaztam a fél világot. Első nap európai partoknál kötöttünk ki, aztán lementünk Afrikába. És mindig volt egy kiselőadás, hogy mit fogunk megnézni. Úgyhogy Rómában már aggodalmaskodtak, miért nem érkezem meg. Azt hitték, nagy viharba keveredtünk, közben én meg egy szép hosszú, élményekben gazdag egy hónapos hajóúton vettem részt a sok papírkeveredés miatt. Még ilyen szerencsém is volt, hogy rengeteg mindent megláthattam! Afrikában voltunk, Casablancában, annál a szállónál, ahol Churchillék találkoztak. Tessék elképzelni, hogy mikor behajóztunk a Gibraltárnál – november 1-jén –, hideg volt, de egy csomó gyerek kis csónakokkal körülvette a hajót. Előtte felhívták a figyelmünket, hogy nagyon szegény vidék, hoztak nekem is egy csomó aprópénzt, azt dobáltuk le a gyerekeknek, mert ebből élnek. Ők meg kiugráltak érte a csónakból. Csak egy kis törülköző volt a nyakukban abban a hidegben. Alighogy kiértünk, egy angol hajó úszott be, máris azt vették körül. Én sajnáltam őket, igyekeztem úgy dobni, hogy elkaphassák, vagy a kis csónakba, hogy ne kelljen nekik a vízbe ugraniuk. Ez volt a kereseti forrásuk ezeknek a szegényeknek. Voltunk Madeira szigetén, ahol Károly király van eltemetve, Mallorcán, s a kirándulásom végén itt már várt egy kedves nővér. És képzelje el, már 50 éve itt élek Rómában! Mit tetszik gondolni, hány éves vagyok? Én bizony kilencvenhárom voltam idén február 2-án. És tényleg kalandokkal teli volt az életem!”