<p>A manzárdablakból nemcsak a Dunára, hanem a tűzrakóhelyre is kilátok. Egyenesen belelátok a bográcsba. Szememhez emelem a távcsövet, és hol a visegrádi sasfészket kémlelem, hol meg a fűszerezést. Közben egy technikatankönyvet fordítok (vasgyártás, műszaki rajz, fém- és famegmunkálás meg hasonlók), és néha azért a világhálón is fel-felakadok. Szóval, egy kissé talán szétszórt vagyok ma, de kétségtelenül rajta tartom az ujjamat a történések ütőerén. Olyannyira, hogy időnként még a vérnyomásomat is megmérem.</p>
Egyébként azt az üzenetet kaptam a szerkesztőségtől, hogy maradjak „a gasztronómiai témánál”, amiben megegyeztünk. A felvetés jogos. Isten őrizz, hogy a fakanál könnyebb végét fogjam meg, úgyhogy ezentúl valamilyen formában minden bekezdésben szóba kerül majd a gasztronómia. Már a bográcsba is ezért kukkereztem bele.
Hogy tovább kedveskedjek, álljon itt Vonnegut mester galápagosi ínyencmenüje: „Sült varacskosfejű leguán, tarisznyarákkal és darált pinttyel töltve”, valamint „sült kéklábú szula, saját tojásával töltve, olvasztott pingvinhájmártással.” Ezt az imént olvastam egy nagyon illetlen helyen. Igen, ott is mindig tartok egy megkezdett könyvet, akárcsak a ház más stratégiai pontjain. Illetve: épp attól válik egy hely stratégiai ponttá, hogy van ott egy könyv. A konyha az egyetlen helyiség, amely nem csupán az ott sorakozó szakácskönyvek miatt tett szert hadászati jelentőségre.
És fönt közzétett vállalásom miatt aztán a hőre lágyuló műanyagokról, amelyeknek a fordításával jelenleg vért izzadok (hagymán megfuttatva, kovászos uborkával), szóval a hőre lágyuló műanyagokról se mondhatok mást ebben a bekezdésben, mint hogy olyan ennivalóak.
Aztán az „arckönyv” tereli el a figyelmemet egy kis időre. Az ajánlott dolgozat szerzője azt állítja, hogy az egyiptomi démotikus írás betűi lényegében azonosak a mi rovásírásunk betűivel. Mindkét ábécét közli, és a hasonlóság valóban megdöbbentő! Lelki szemeimmel már a piramisok alatt látom nyargalászni délceg eleinket, hogy a fáraó tudósainak hátrafelé nyilazva átlőjék a nehézkes képírásnál hajlékonyabb rovást, de aztán, mégiscsak megnézem a neten, hogy vajh ezek a gyámoltalan egyiptomiak jól lefigyelték-é a mintárul a magyar bötűket. Hát mit látok, egy se egyezik! Még véletlenül se. A vaksi mindenüket nekijük! De sebaj, így legalább egy szép nagy kacsával akadhatott dolgom, épp a legjobbkor, itt a bekezdés vége felé, vörösboros mártásban, párolt lila káposztával. Sokan szeretik. Egyre többen. Hát nem csodálom, mesés! Olyan ennivaló, mint a polimetil-metakrilát! És ugyanolyan átlátszó is. Mégsem tudnak vele betelni, pedig csúcsra járatva megy már az etetés… Ezen morfondírozok, miközben azok a fránya műanyagok még az istennek se akarnak maguktól elmagyarosodni.
Közben Monó, a mindig kíváncsi új macska a hallé körül foglalatoskodók között sündörög, amikor aztán nyílik a konyhaajtó, és kirepül rajta egy méretes kopoltyú, persze azonnal ott terem, de folyton hátra, az események centruma felé tekinget. A kenyér vagy cirkusz pillanatnyi dilemmáját végül úgy oldja meg, hogy fogja féltve őrzött szerzeményét, és amúgy kopoltyústul helyet foglal a díszpáholyban. Én meg a kakasülőn gubbasztok, és még kopoltyúm sincs.
Lenn javában rotyog a halászlé, illatfoszlányok keringőznek be az ablakon, és palackok koccanása vegyül a kedélyes csevejbe. Sajnos, éppen fenolgyantával kellett kitömnöm a fejem, nem férhet hozzá keringőző illat. Azért ha mindezek ellenére sikerül nagy néha lefordítanom egy-egy többszörösen összetett mondatot, rögvest felvillanyozódom, és belelátcsövezek a kondérba. Ellenőrzöm a technológiai folyamatot. Olybá tűnök magamnak ilyenkor, mint Csipike, az óriás törpe, aki még a napfelkeltét is csupán saját közreműködése révén gondolta elképzelhetőnek. Nagyon úgy nézem azonban, hogy még ez a pontyhalászlé is fölkel nélkülem. Sőt, ha nem sietek, el is kel.
No de hova is sietnék már az én koromban?! Enni a mesés étkeket, nekigyürkőzni, felzabálni magam a kollektív rögvalóságon túlra?! Tsúszó Sándor intő szavai törnek utat a fenolgyantában: „Az út mindig a csúcs felé, a kiút azonban nem a hegycsúcson át vezet. Az egy rozsdás csapóajtó mögött nyílik, és még azt se lehet előre tudni, az útnak melyik állomásán. Sziszüphosznak könnyű volt a dolga, ő a titokzatos Hadész áldásos oltalma alatt görgetett, nem volt már tétje az erőfeszítésének. Ámbár az is meglehet, hogy épp ezért volt a nehéztől is nehezebb. Hiszen nem lógott az orra előtt a répa, amely a szóban forgó csapóajtóig mindnyájunkat biztonsággal elvezet.”
Fordítom tehát a technikatankönyvet, görgetem a követ komótosan, félig véresen, párolt répával, saját levemben.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.