Mosolygó örökifjú asszonyok

Pontosan ötven éve, hogy megjelenik a Vasárnap, és a fél évszázad alatt sok olvasónk hűséges társa volt. Rendszertelenül bár, de két éve folyamatosan bemutattunk néhányat azok közül, akik a kezdetektől előfizetik, olvassák, kedvelik, hogy érzékeltessük, miként változott a lappal együtt a szlovákiai magyarok élete is. Sorozatunk utolsó részében a keszegfalvi Terényi Ilonáról és családjáról írunk. Ők is azok közé tartoznak, akiknek ötven éve hű társuk a Vasárnap.

Öt lány közül a legidősebb

Egy lap életében nem tudok nagyobb megbecsülést elképzelni, mint hogy nemzedékek olvassák, a családban öröklődik, és valamennyien a sajátjuknak érzik. Ilyen megbecsülésben van része a Vasárnapnak immár ötven éve a keszegfalvi Terényi és Jancsó családban, ahol a 93 éves nagymama, a lánya és az unokái egyforma izgalommal várják keddenként.

„Amikor a legelső lapszámot a kezembe vettem, azt mondtam, ezt azonnal megrendelem. Azóta is jár nekünk, és változatlanul szeretem” – fogad a csodálatra méltóan friss és fiatalos Terényi, született Borka Ilona. Lánya, aki szintén Ilona, rá ütött, mert ő is letagadhatna legalább tíz évet a korából, és a beszélgetés során arra is rájövünk, miért. Mindkét asszony csupa mosoly és optimizmus, még amikor a nehéz időszakok kerülnek szóba, akkor is azt hangsúlyozzák, hogy túlélték, és ezért is hálásnak kell lenni.

Ilonka néni 1925-ben született, öten voltak testvérek, mind lányok: Ilona, Margit, Gizella, Erzsébet és Irma. Már csak ketten élnek, Ilonka néni, a legidősebb és Irma, a legfiatalabb. „Nehéz időszakban, a húszas-harmincas években voltunk gyerekek, nem dúskáltunk semmiben. Egy szobában laktunk mind, ahányan voltunk, mindent be kellett osztanunk, mégsem szenvedtünk hiányt semmiben. Édesapám napszámba járt a helyi földesúrhoz, később már én is mentem vele. Utána Komáromban szolgáltam a vasúti főnök családjánál, nagyon rendesek voltak hozzám. Amikor megalakult a szövetkezet, a kertészetben alkalmaztak. Dolgozni ott is sokat kellett, de én a munkától sosem féltem. Más szenvedélyem nem is volt soha, csak a munkám meg a családom” – mondja egyszerűen az idős asszony, aki ma egyedül él. Igaz, a lánya szemben lakik, és József fia is a faluban építkezett.

Mindent elvitt az ár

Amilyen szerény volt a lánykora, olyan szerényen ment férjhez is Borka Ilonka. Akkor zajlottak a kitelepítések, senki sem gondolt nagy vigasságra, meg aztán nem is telt volna rá. De nem ez volt a fontos, hanem hogy együtt maradhasson a család. Nekik sikerült: legalább arra jó volt a szegénység, hogy nem kerültek fel a kitelepítési listára.

„A férjem szüleit kitelepítették Stašovba, őt munkára vitték egy gazdaságba több fiatal legénnyel, de hazaszökött. Utána kerültünk össze, 1947 januárjában házasodtunk, nem volt mire várnunk. Egy szobában elfért a lakodalmas vendégsereg, zene sem volt, de nem bántuk. Az volt a fontos, hogy templomban esküdtünk, és ahhoz is tartottuk magunkat egész életünkben. A férjem a Vág–Duna szabályozásánál dolgozott, ő is nehéz munkát végzett. Az volt a pihenésünk, hogy a vágfüzesi nagyanyám gyümölcsöskertjébe jártunk a gyerekekkel. Ilona lányom után tizenegy évvel született József fiam, közben építkeztünk a férjemmel. Még a vályogot is mi vetettük, úgy raktuk össze azt a házacskát, mint a fecske a fészkét. Majd a szívem hasadt meg, amikor láttam, hogyan roskad össze az 1965-ös nagy árvízben. Pár bútordarabot sikerült csak kimentenünk, egy konyhakredencet, a hálószobabútort, a sparheltet, a kályhát meg egy konyhaasztalt. Ezt mind a szövetkezet raktárába hordtuk, mint a többi falubeli. Amíg a katonák fel nem építették az új házunkat, egy négykerekű bódészerűségben laktunk, amit traktorral húzattak a faluba. A karácsonyt már a házban töltöttük, de nem volt ám kész, a fürdőszoba helyén egy nagy fekete lyuk tátongott. Lassan befejezgettük, nem volt időnk azon keseregni, mit veszítettünk. Annak örültem, hogy itt legalább nagy konyhám lesz, mert sokan voltunk, ha búcsúra, disznóölésre összejöttünk.”

Hófehér horgolt angyalok

Közben megnőttek és kirepültek otthonról a gyerekek, megszülettek az unokák, és mára már két dédunokája is van Ilonka néninek. Mind magyar iskolába jártak, ez volt a természetes, hiszen otthon magyar meséken, magyar könyvek és lapok társaságában nőttek fel. „Akármennyi munkám volt, az olvasásra mindig elcsentem egy kis időt. A Vasárnap már akkor is annyira fontos volt nekem, hogy amikor kijártam a kertészetbe dolgozni, még oda is vittem magammal, és mutattam az asszonyoknak, hogy nézzék, mennyi minden van benne. Ma is sokat olvasok, amikor a Vasárnapot már szinte betéve tudom, akkor könyveket. Nyolcvanévesen még a Silva-féle agykontrollt is megtanultam könyvből. Szeretek tévézni is, de nem a sorozatokat, hanem a híradást és az igaz történeteket nézem. Néha aggódom, hová tart ez a világ, de azzal vigasztalom magam, hogy régen is sok viszály, háború volt, csak nem tudtunk róla. Hogy ne üljek tétlenül, horgolni is szoktam, a Vasárnapban megjelenő kézimunkákat mindig megcsinálom. Volt, hogy a lányom délután szólt, hogy új terítő volt a lapban, de addigra én el is készültem vele. Most angyalokat meg hópelyheket horgolok, mi már csak ezekkel díszítjük a karácsonyfát. Sokat el is ajándékoztam, örüljenek nekik mások is” – nyújt át nekünk is a gyönyörűséges hófehér angyalokból.  

A karácsonyt idén is együtt üli meg a család, mint mindig, és az új évet is együtt köszöntik. Amikor megkérdezem Ilonka nénit, a sok-sok év alatt mikor érezte magát a legboldogabbnak, mikor volt a legjobb, meglepetésemre nem a fiatalkorát említi, hanem azt az időszakot, amikor nyugdíjba ment. „Ötvennégy éves voltam, még volt erőm, és jutott már időm a kertre, udvarra, háztartásra. A gyerekek is itthon voltak még, mindenünk megvolt: azok olyan szép, nyugodt évek voltak, hogy fiatalabb már nem is szeretnék lenni, csak megint úgy ötven és hatvan között. De mindent úgy tennék, mint tettem, és nem is vágyom semmi többre, mint amit megadott a Jóisten.”

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!