Miénk a grund

A szellemi-lelki épülés, a fejlődés és gyarapodás, a jóra való hajlam motivátora a kultúra. Pontosabban az anya és a kultúra.

Kicsit konkrétabban, én most a színházról mesélnék. Mégpedig nem akármilyen színházról, a közelmúlt olyannyira katartikus élményéről, hogy még mindig a hatása alatt vagyok. Nagypénteken volt, EP meg nem élt 67. születésnapján, amikor a budapesti Vígszínházban végre én is láthattam A Pál utcai fiúkat. Azért mondom, hogy végre én is, mert ott azt hallottam, hogy Szlovákiából folyamatosan buszokkal érkeznek rá a magyarok. Eladdig meg csak a Vasárnapban olvastam róla, Szabó G. László élvezetes beszámolói, interjúi által, no meg persze, kapacitált is Szkárossy Zsuzsával, a Víg és olykor a Vasárnap fotósával együtt, hogy EZT mindenképpen látni kell. Igazuk volt. Ha valamit, hát EZT MOST igen. Pont azon a napon a Dés zenéje, Geszti és Grecsó szövege, a gittegylet meg a grund, a vörösingesek meg a füvészkert már így magában nagy dolog, ám megtapasztalni, fizikailag érezni azt a hatalmas energiát, amit az a sok fiatal tehetség az őrületes teljesítményével, lelkesedésével, odaadásával generált a színházteremben, de szerintem még azon túlra is, az bizony leírhatatlan, elmondhatatlan, AZT mindenképpen látni kell.

Adva van, ugye, a mű, Molnár Ferenc műve, amit, gondolom, mindenki ismer. Nagy szégyen volna nem ismerni, már csak azért is, mert a világ legnépszerűbb ifjúsági regénye, Japántól Mexikóig kultusza van neki, Pál utcai klubok, egyesületek, szobrok jelzik mindenekfelettiségét. Univerzális, fajhoz, nemhez, nemzethez, valláshoz nem köthető dolgok jellemzik tehát. Például a grund, a Pál utcaiak játszótere, erre fáj a füvészkerti vörösingesek foga. El akarják tehát foglalni, kitúrni onnan a gittrágókat. Mint minden ilyennél, van természetesen áruló is, és van haláláig hű kisember is, van különböző belviszály, meg van katonás fegyelem is. A színpadon három helyszín, az osztályterem, a grund és a füvészkert. Könyvben mindez könnyen megoldható, a színen viszont a leleményes díszlet kialakítása is a szereplők fizikai munkáját igényli menet közben. Ugyanaz a konstrukció hol iskolapad, hol farakás, hol üvegház, és van, bizony, van vizesárok is, amelyben igaziból megfürdetik többször is a Nemcseket, meg a Pásztorokat is, köztük az idősebbet, ezt a mostani sztár Ember Márkot (aki azért csovek, mert szerbül is ember). Pásztorként itt épp nem az emberségéről ismerszik meg, hiszen ő az, aki elveszi a kis Nemecsek üveggolyóját, meg veri rendre testvérével együtt a gyengébbeket, teljesítményének ereje viszont emberfeletti. És amitől olyannyira emlékezetes az előadás az alapmű s a zene szerzője mellett, az az összes szereplőnek ebben az emberfeletti teljesítménye erejében rejlik. Ahogy Vecsei Miklós nemecsekként szólót énekel, miközben füléből-szájából folyik a víz… És Boka, az okos és igazságos grundvezér (most értem Lacit igazán, miért volt olyan szomorú, hogy annak idején a hazai Kanócz Zsuzsa miatt nem került címlapra Wunderlich József). És Áts Feri (aki nálunk még majd csak következik) a militáns, mozgósító erejével! Végig borsódzott a hátam a mozgalmi indulójuk alatt. A világ mindig ugyanolyan, az erősebb megóhajtja a gyengébb tulajdonát, és el akarja venni. Az ember semmit nem változik. Ezért tud ilyen zseniálisan időszerű lenni mindig mindenütt ez a mű. Talán egyetlen dologban volt Molnár Ferenc idealista: tájainkon legalábbis nincsen olyan, hogy a legyőzött erős elismerje vereségét, és gratuláljon a győzőnek, az meg fejet hajtson a vesztes előtt és megköszönje neki a nemes harcot. Hogy nem a kameráknak, nem a világ előtt, hanem őszintén, négyszemközt kezet fogjanak. Pláne, hogy együtt tisztelegjenek egy kiskatona előtt. Mikor először írtam le kis betűvel a nevemet, még nem láttam az előadást. Most, hogy láttam, örülök neki, hogy megtettem.

Legalább ezt.

cs. liszka györgyi főszerkesztő

–––––––

Következő VASÁRNAP már harisnyában volt, a hideg kőpadlóra jól emlékezik ő, és a lyukra a harisnyán

Esterházy Péter: Termelési-regény (kisssregény)