Szonya Olgicát nézte. Nagyon vágyott arra, hogy vele lehessen, ezért megkérte a nővért, behozná-e. – Egyébként csak másnap szoktuk az anyukáknak adni – kacsintott rá cinkosan a nővér. – S ha meggondolja magát, nyugodtan szóljon.Szonya feküdt, Olgica felé fordulva.
Szonya Olgicát nézte. Nagyon vágyott arra, hogy vele lehessen, ezért megkérte a nővért, behozná-e. – Egyébként csak másnap szoktuk az anyukáknak adni – kacsintott rá cinkosan a nővér. – S ha meggondolja magát, nyugodtan szóljon.
Szonya feküdt, Olgica felé fordulva. Már csaknem egy órája nézte elérzékenyülten csodálatosan arányos arcocskáját. A kisbaba, szorosan bekötve a pólyába, édesen aludt, körötte az ártatlanság mámorító fénykoszorúja. Szonya hallotta már sírni, amikor világra jött, s érezte, ha most felébred és rázendít, nem fog tudni mit kezdeni vele. De bármilyen fáradt volt is, a büszkeségnek számára eddig még ismeretlen változata töltötte el. Benyúlt az éjjeliszekrény-fiókjába a telefonjáért. Eszébe jutott, hogy üzenetet kellene küldenie Misinek. Lányt szült neki... Tán örülne is a hírnek, fiús apaként. Isten őrizz, kapott észbe hirtelen, és gyorsan felrázta magát az ábrándozásból. Nincs értelme. Misi nem az a fajta, akit bármivel is meg lehetne hatni. Maga is meglepődött, mennyire durván reagált, amikor bejelentette neki, hogy terhes. A teszt pozitív eredménye őt is váratlanul érte. Gyerekre sem vágyott különösebben, az anyaságról azt gondolta, majd, egyszer, talán… Ha rátalálok az igazira. Az soha meg nem fordult volna a fejében, hogy ilyen alantas módon kössön magához valakit. Ugyanakkor naivan úgy képzelte, Misi házassága már csak papíron érvényes, s ha valami gondja akadna – nem tudta, konkrétan milyen gondja, tán a munkahelyén, vagy az albérlettel, teljesen mindegy –, azt közösen megoldanák.
Már nem fájt Misire gondolni. Az érzelmek kifakultak, a vonzalom taszítássá alakult át – mégsem tudta elfelejteni, hogy az az ember, akit ő annyira szeretett, Szedlák Mihály mennyire becsapta, és magára hagyta. Furdalta a lelkiismeret is, hiszen Misi hatására kis híján elvetette a gyerekét. Misi nem akarta, az anyja is próbálta lebeszélni. S most, hogy nézte a kicsi Olgát, nem értette, hogy fontolgathatta egyáltalán, hogy lemond róla. Szerencsére akkor, amikor az abortusz gondolatával kínozta magát, nem sejtette, hogy Misi felesége is terhes: ez a durva tény tán valóban megtörte volna.
A kegyetlen igazságot a pasas egy vita során vágta a képébe. Azzal a megjegyzéssel, hogy a felesége nem hordta ki a gyereket – a baba meghalt, mielőtt megszületett volna.
– Mit vársz tőlem? Egész nap bőg otthon, én meg mondjam neki, hogy nem baj, drágám, van tartalékban egy terhes szeretőm, majd annak sikerül? – ezt kiabálta a cinikus dög. Sosem fogja elfelejteni azt a megvető tekintetet.
Zokogni kezdett, taknya-nyála folyt, s közben úgy üvöltött, hogy az alatta lakó egy fémtárggyal verni kezdte a radiátort. Szemére vetette Misinek, hogy becsapta, az orránál fogva vezette, pocskondiázta szegény feleségét, közben meg vígan hált vele tovább.
De Misi csak röhögött arrogánsan: tombold ki magad, kicsim! És amikor elcsitult a dühkitörése, amikor már csak erőtlenül szipogott, lekezelően közölte, hogy hallani se akar a gyerekről. Hogy torkig van a terhes nőkkel, az elviselhetetlen nyafogásukkal és a szemtelen igényeikkel. És egyáltalán: az se biztos, hogy tőle van a gyerek.
Másnap be kellett mennie a kórházba, annyira vérzett. Akkor látogatta meg az anyja...
Közte és Misi közt valahol itt szakadt meg a párbeszéd. Sőt, néhány hónapig úgy is tűnt, nem vállalja az apaságot, bíróságra kell majd adnia. Anyjának inkább nem is említette ezt a hercehurcát, csak újabb cirkuszt kockáztatott volna meg vele. Nem tudta elképzelni sem, mihez kezd addig, amíg az apaság hivatalosan nem tisztázódik. Aztán egy téli napon, közvetlen újév után Mihály felesége kereste őt telefonon. Kimért és tárgyilagos volt. Hogy beszélt a férjével, s megállapodtak, hogy elismeri az apaságot. Szonya szóhoz sem jutott, meglepte, hogy Misi színt vallott otthon. A nő folytatta: rendszeresen küldik a tartásdíjat, de ezzel vége az apasági kötelezettségeknek. S hogy többet ne hívja a férjét.
– Remélem, hajlandó ármánykodás nélkül viselni a következményeit annak, hogy nős emberrel kezdett ki – jegyezte még meg csípősen Szedlákné a beszélgetés végén.
– Mire gondol? – kérdezte Szonya.
– Szerintem rá fog jönni magától is – mondta, s letette.
Szonya megdermedt. Jó hírt kapott, mégis, mintha megalázták volna.
Talán erre célzott Misi felesége. Na de ne hívja fel Misit, hogy pár órája kislányuk született? Mert bár a bunkó férfiak listáját ő vezette még Szonya apját is megelőzve, de azért joga van tudni a gyermeke létezéséről!
Úgyhogy SMS-ben küldött neki üzenetet: „Megszületett Olgica, 49 cm, 3010 g.” Legföljebb egy „gratulálok” típusú egyszavas választ várt, de annyi sem jött. Valahol mélyen nagyon sebzettnek érezte magát, s keserűen gondolt arra, milyen igazságtalan, hogy a lánya is apa nélkül fog felnőni.
Akárcsak ő, Olgica is ugyanazzal a mondattal válaszol majd a többi gyerek kérdéseire, amelyiket ilyen helyzetekre az anyjával gyakoroltak be? „Nekem nincs apukám, mert elment, és már nem jön vissza.” Összeszorult a szíve. Nehezen viselte, ha az apjáról faggatták. Az osztálytársnői, az osztálytársnői szülei, s néha Mária néni is. Nem, nem láttam apukát. Nem, a nyári szünetekben sem találkoznak. Nem, nem leveleznek. Nem is hív.
– Apád disszidált – közölte vele egyszer anyja, tán tizenkét éves lehetett. – Az a mocsok elrontotta az életed. Benne lesz a kádervéleményedben, tán főiskolára se vesznek föl... – sipítozta, kezében egy levelet lobogtatva.
– Miért?
– Tudom is én? Mert idióta! Kíváncsi lennék rá, kinek kellhet ez odaát?! Egy tehetségtelen építész, aki csak döglött naphosszat egy szocialista vállalatban!
Anyja gúnytehetsége nem ismert határt. Szonya viszont azt nem értette, mért ne vennék föl ezért a főiskolára, de anyja jelezte, hogy ezt a témát egyszer s mindenkorra lezárta. Nem sokkal később a rendszerváltás végleg megszüntette az apja disszidálása és az ő előmenetele közti összefüggést. Amint teljesen megszűnt számára az apja is.
Olgica nyugtalanul felnyögött ideiglenes, műanyag kerekes ágyacskájában. Szonya megijedt, tán csak nem ezek a kellemetlen gondolatai riasztották fel: mihez kezd, ha hirtelen felsír?
De a gyermek tovább aludt, békésen átadva magát e világi első pihenőjének.
Másnap, pontban a látogatási idő kezdetekor, megjelent a kórházban az anyja. Köszönt, az unokájára nézett, és mosolyt erőltetve arcára azt mondta: „tiszta anyja”. Azzal egy rakás kis műanyag dobozt szedett elő, ennivalóval.
– Egyedül leszel végig? – kérdezte, látván, hogy a másik ágy üres.
Szonya bólintott, s szörnyülködve figyelte, mennyi ételt hozott az anyja. De szólni nem mert.
– A levessel kezdd – utasította őt. – Köménymagos, attól jön meg a tejed. Tojás is van benne.
– Majd később megeszem – súgta óvatosan. A kórházi ebéd nem ízlett neki, de megette, s egyáltalán nem volt éhes. Ráadásul nem szerette a levesben úszó cafrangos tojásfehérjét, s ezt anyja nagyon jól tudta. A legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy készakarva ütötte-e bele a tojást, de nem szólt. Őszintén vágyott rá, hogy ne legyenek nézeteltéréseik, s együttélésük ne tegye őt tönkre.
– Mikor később? – értetlenkedett az anyja. – Addig edd meg, míg meleg. Minek loholtam vele a fél városon át?
Szonya fogta a kanalát, a kockás mintás viaszosvászonnal leterített asztalhoz ült, s engedelmesen enni kezdett. Ugyanúgy, mint gyerekkorában, csak akkor még a kanalat is az anyja nyomkodta a szájába.
– Egy darab tojásfehérje a torkán akadt, s csaknem öklendezni kezdett tőle.
– Ízlik? – kérdezte aggódva anyja.
Szonya valami kifogáson törte a fejét, hogy mért volna jó későbbre halasztani az evést, amikor, hála az égnek, beállított Márton. A Marci. Kopogott, aztán bedugta a fejét, s látva, hogy Olgica alszik, suttogva kérdezte:
– Szabad?
– Gyere csak – örült meg neki Szonya.
Unokatestvére egy jókora táskát nyújtott át neki.
– Anyu küldi, azt mondja, a kórházi koszt helyett...
– Köszönöm, igazán nem kellett volna – vette át Szonya a táskát.
Anyja ekkor csattant fel:
– Na és mit gondol anyád? Hogy felőlem éhen halna, ha ő nem volna? Fogjad csak azt a táskát, fiam, és vidd szépen haza, mondd meg anyádnak, hogy főzök én eleget!
Marci mosolygott.
– Á, nem úgy gondolta anyu. Különben úgy volt, hogy együtt jövünk, csak megint beállt a dereka, nagyon odavan. De mindenkit üdvözöl!
Szonya mosolygott rá. Most sajnálta, hogy amikor hétvégenként valahányszor hazajött a fővárosból, észre sem vette Marcit. Sőt, ha anyjával látogatóba mentek hozzájuk, csak muszájból követte. Lélekben meg fogadkozott, hogy legközelebb inkább marad a bérelt garzonban, csak ne kelljen olyan páratlanul unalmas népeket látnia, mint amilyenek Binarék. Anyja egyetlen nővére özvegyasszony volt, Robi bácsi alighanem a házuk építésébe rokkant bele. Most hát hármasban lakták: Mária néni és Márton, a fia a feleségével.
(Folytatjuk)
A fordítás az Ikar Kiadónál megjelent Jedy c. kötet alapján a Vasárnapban készül. Kép sxc.hu
Fordítás Cs. Liszka Györgyi
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.