„Más vagyok, mint a többiek”

Ha mostanában Pozsony központjában járok, már nem csak fiú-lány párokat látok, hanem itt-ott két lányt vagy fiút is, ahogy kézen fogva, egymásba karolva sétálnak, vagy a Duna-parton ülve csókolóznak.
Még nem mindennapi ez a látvány számomra. Bevallom, kíváncsian (és titkon remélve, hogy nem túlságosan feltűnően) próbálok leskelődni, közelebb jutni valami számomra ismeretlenhez, felfedezni, vajon miben más és miben hasonló az ő szerelmük, kapcsolatuk.
Lehet, hogy a válaszom ezekre a kérdésekre meglepő és nehezen elfogadható lesz az olvasók számára. Én örülök ezeknek a változásoknak. Mert elsősorban azt jelzik, hogy a mai fiatalok szabadabban nőnek fel, szabadabbnak érzik magukat. És ez számomra azt jelenti, hogy a mi társadalmunk, országunk is valamicskét fejlődött, nyíltabb lett. A pszichológiai kutatások eredményei ugyanis arra utalnak, hogy a homoszexualitás gyakorisága az emberek közt az elmúlt évszázadok alatt nem változott – nem fedeztünk fel mostanában semmi újat, nem kell félnünk, hogy a világot el fogják lepni a homoszexuális párok, és a végén ki fog halni az emberiség. A különbség csak abban van, hogy mennyire szabad a társadalom, milyenek a nézetek és elvárások – ha a homoszexualitás nehéz bűn vagy komoly lelki zavar, akkor nehéz az egész világ előtt bevallani, sőt: gyakran még gondolatban is, saját magam előtt. És ez aztán azt jelenti, hogy egy egész életen át álarcot kell hordani és színházat játszani…
Egyrészt a mai fiatalok csak szabadabban kísérleteznek, keresik a helyüket, útjukat. A kamaszkor a szexualitás ébredésének, felfedezésének időszaka. A fiatalok valami újjal állnak szemben, a hormonális változások óriási zűrzavart okoznak, és eltart egy ideig, amíg ezzel az új helyzettel boldogulnak. Joguk van egy kis botorkálásra, keresésre, saját tempóra.
Másrészt: a homoszexualitás nem a választás, hanem a nemi vonzódás kérdése. Persze lehet heteroszexuális kapcsolatom homoszexuális létemre is (és fordítva), különböző okokból – főleg ha túl nehéz számomra az egész világgal harcban állni. De nem tudjuk akaraterővel módosítani azt, hogy kihez vonzódunk.
Ez az út nem egyszerű, nem könnyű – a kezdeti kételyektől az egyre erősebb bizonyosságon keresztül egészen a végleges megállapításig: én „más” vagyok, mint a többiek. És az első titkos szerelem, amelyet senki előtt nem vallhatok be – mert ki is értené meg? Nehéz megbékülni azzal, hogy az én életem máshogy fog zajlani, mint ahogy én és persze a szüleim, akik fontosak számomra, elképzelték.

Gyakori elutasítás, gúny
Mindannyian vágyunk arra, hogy valakit szerethessünk, és valaki szeressen bennünket, kívánunk találni valakit, akivel az életünket megoszthatjuk. Ez a vágy az emberi alapszükségletek közé tartozik. És annyira erős, hogy sokat vagyunk képesek miatta feláldozni vagy kibírni – például azt is, hogy ha eláruljuk titkunkat szeretteinknek, családunknak, nem találunk megértésre, hanem vallomásunk elítélést, elutasítást, gúnyt vált ki. Ezt az utat, ezekkel a kockázatokkal – hogy esetleg el fogom veszíteni a családomat, barátaimat; hogy újra és újra kell védenem a szerelemre és boldogságra való jogomat, azt a lehetőséget, hogy minden tiltás és rosszallás ellenére kézen fogva sétálhassak azzal, akit szeretek – senki sem választaná csak úgy, szórakozásból.
Nem egyszerű egy kis faluban az eltérőnek „furcsának” lennie, elviselnie, hogy titokban mindenki róla suttog. A nagyvárosban könnyebb helyet (és megértést is) találni – barátokat és társakat, akik hasonlóan gondolkoznak, vagy valami hasonlót élnek meg. Végre azt érezhetem, hogy nem vagyok egyedül, én is lehetek valahol saját magam, én is lehetek valahol boldog.

Hagyjuk a fiatalokat (és nem csak a fiatalokat), hogy megtalálják a saját útjukat. Hagyjuk őket, hogy kereshessék, kik lesznek – ők saját maguk, nem a mi igényeink, elképzeléseink szerint –, és mi a helyes. Ki vagyok én, hogy döntsek helyettük? Nem látok egyetlen okot sem, amely jogot adna nekem arra, hogy másvalakinek az életét megítéljem, és határozhassak róla: előírjam neki, hogyan élje.

*A szerző gyermekpszichológus.