Márványszerelem

Elvárta tőlük, hogy órákon át mezítelenül feküdjenek a hideg kőpadlón, amíg ő dolgozott. Egocentrikus lényével, gyakori dühkitöréseivel a hozzá legközelebb állókat is képes volt vérig sérteni, megalázni.

Camille Claudel mégis szenvedéllyel szerette.

„Köpcös volt, kövérkés, dongalábú, negyvenes, rőt szakállal – írta róla, első találkozásuk után. – Amikor megláttam, azt gondoltam: Hát ő sem lesz az én álombeli művészem… A vékonyabb férfiak tetszettek, olyanok, mint az apám. Rodin inkább az anyámra emlékeztetett. Hozzá hasonlóan idomtalan feje volt a testéhez képest. Pont olyan magas volt, mint én. Haja vörös, a válla széles, mint egy súlyemelőnek. Lapáttenyere állandóan mozgásban. Orra, akár egy rómaié. Kis, kék disznószemei voltak, azokkal pislogott ki a szemüveg mögül, amit rövidlátása miatt állandóan viselnie kellett. Voltaképpen úgy torzonborzan, ahogy volt, egy zsákmányát kereső oroszlánra emlékeztetett, ezért nem is csodálkoztam, amikor később megláttam a Síró oroszlán című szobrát, melyet áttételes önarcképnek gondoltam.

Hangja oroszlánbőgés helyett dorombolásnak hatott. Lassan beszélt, kimérten. Érződött rajta, hogy nem nagyon szeretett fecsegni. Csak egy téma érdekelte. Ha a szobrászat került szóba, felizzott, szavai szinte égtek. Megbabonázva hallgattam ilyenkor, és tanultam. De nem mondhatnám, hogy szerelem volt első látásra.”

Paul Claudel, a neves író, költő, színpadi szerző és diplomata nővére, Camille 1864 decemberében született, huszonnégy évvel később, mint imádott példaképe, Rodin. Tizenkilenc éves volt, amikor a negyvenhárom esztendős szobrász tanítványa lett. Első női tanítványa.

„A sok gyenge alkotás után, amit kiállításokon láthattam, Rodin szobrai elemi erővel ráztak meg – meséli dr. Alma H. Bond Szerelmem Rodin című pszichobiográfiájában. – Tudtam, hogy nem akárkivel, született szobrásszal van dolgom. A Bronzkor még jobban megerősített abbéli véleményemben, hogy Rodin a legjobbak közül való, és erre Franciaország is hamarosan ráébred. Bár nem vagyok vallásos, a sorsban erősen hittem. Hiszen ez nem lehetett véletlen, hogy épp az ország legnagyobb szobrászával hozzon össze az ég. Pont egy olyan tanárt vagy mestert sodorva elém, amilyenre szükségem volt ahhoz, hogy a bennem rejlő képességek még jobban felszínre törjenek.”

Camille Claudel itt induló fájdalmas szerelme, tragikus sorsa nemcsak dr. Alma Halbert Bondot ihlette meg műve megírására. Az elismert New York-i pszichoanalitikus mellett több filmrendező is feldolgozta már a 19. századi francia szobrászat két jeles alkotójának közös életszakaszát, viharos kapcsolatát. Bruno Nuytten 1988-ban forgatott Camille Claudel című Oscar-jelölt életrajzi drámája csak egy a sok közül. Ebben Isabelle Adjani alakítja a fiatal szobrásznőt, Gérard Depardieu pedig az érett, egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedő Rodint, aki a rendkívül tehetséges Camille-ban hovatovább már csak a konkurenciát látja, a nő iránta érzett, odaadó szerelmével nem igazán törődve. Magatartásával Rodin növendéke családját is eltaszítja magától, a férfit azonban csak a szobrai érdeklik, illetve az a tudás, amelyet valósággal „ellop” az érzelmeiben is kiforrott nőtől.

„Rodin állandóan az arcomat vizsgálgatta – olvashatjuk emlékirataiban. – Elég közelről, ugyanis rövidlátó volt. Először feszélyezett a dolog, aztán jóleső borzongással töltött el.”

Hajnal, Camille sapkában, a Lábadozó, a Búcsú – ez mind egy fájdalmas szerelem korai története. A Csókban is Camille Claudelt láthatjuk, amint izzó testtel elomlik az izmos karok ölelésében, hiszen akkor már bátran levetkőzött Rodin előtt. Addig sokáig nem. Félt, hogy nem éppen tökéletes testével elriasztja őt. Sántasága miatt ugyanis (az egyik lába rövidebb volt) nőiességében érezte torznak magát. Sokáig úgy képzelte, ha ruhában pózol Rodinnek, nem veszi észre eme fogyatékosságát.

Camille Claudelt, miután nyilvánvalóvá vált mestere iránt érzett olthatatlan szerelme, kritikusai közül nem egy Rodin epigonjának tartotta. Az alkotásaik közti hasonlóságnak több oka is volt. Egyformán éreztek, egyformán láttak, ujjaik ugyanazokat a formákat hívták elő. Később sokat dolgoztak egymás szobrain. Sőt még a modelljeik is közösek voltak. De megtörtént az is, hogy Rodin Camille-ra bízta szobra befejezését. És ez fordítva is gyakran megesett. A Pokol kapuján mindketten ugyanannyit dolgoztak. Csak ők ketten tudták, ki melyik alakot formálta meg.

„Mintha eggyé váltunk volna” – írta Camille. – Az alkotás volt a szerelem, és a szerelem maga is alkotás.”

Idáig jutottak azon az úton, amelynek legelején a fiatal szobrásznövendékben Rodin a titkárnőjét kereste, s már a műtermében formálta az agyagot, amikor a takarítónőjét is benne látta. Időbe telt, míg a gondolataiba is beavatta, és negyedik műterméhez kulcsot adott a lánynak. Korábbi kapcsolatának azonban akkor sem vetett véget. Több mint tíz évig szenvedte Camille Claudel Rodin kettős életét, s csak utána állította választás elé, hogy: „Vagy összeházasodunk, vagy szakítunk.” A férfi, aki sosem volt házasságpárti, még annak ellenére sem, hogy a Camille-lal párhuzamosan futó másik kapcsolatából fia született, veszni hagyta a Claudel lányt. Aztán a kényszer mégis úgy hozta, hogy élete végén feleségül vette sosem szeretett fiának az anyját, aki házasságkötésük után két héttel, 1917 januárjában meghalt. Pár hónappal később Rodin is ment utána. Hetvenkét évesen, agyvérzését követően érte a halál.

A nő, akinek a szerelem mindennél fontosabb volt, nem lehetett mellette, de még a közelében sem. Feleslegessé vált a sok áldozat, végül mindent elveszített. Éveken át ingyen robotolt a férfinak, aki egy másik nőt (vagy más nőket) jobban szeretett. Hiába várt tőle házasságot, közös életet, gyereket, nem kapott meg semmit. Családja kitagadta, amikor megtudták: a szakmai kapcsolat mellett Camille-t érzéki vágyak is kötik mesteréhez. Társadalmi megítélése sem volt kedvezőbb. Viszonya volt egy meglehetősen szabad elveket valló, nőfaló férfival. Valcer című szobrát azért utasították el, mert mezítelen alakokat ábrázol finoman összesimulva. Ha Rodin jegyzi a művet, tomboló sikert arat vele, ám az a nő, aki ilyen alkotással áll elő, csak erkölcstelen lehet – írták róla. Ennek hatására még a műkereskedőknél sem volt sikere csodás szobraival. 1905 decemberében tizenhárom szobrát állította ki abban a reményben, hogy párat elad közülük, és adósságai csökkenni fognak. Mindenki elment a galériába, aki számított, csak éppen senki nem vett semmit.

Letörték Camille Claudel szárnyait. Nem egy hétre – örökre!

Utolsó műveinek egyike az Önarckép leveles-gyümölcsös fejfedővel. Negyvenkilenc éves, amikor elkészíti. Lehangoló a szobor. Kiállítva sosem volt, szerencsétlen sorsa rímelt alkotójáéra. 1913-ban utoljára érinti agyag a kezét. Erőtlen mozdulatokkal dolgozik, éhes gyomorral az ujjai sem úgy működnek, ahogy szeretné. Csak a macskái látják kínlódását. Közeli ismerősei már tudomást sem vesznek róla. Amikor családját értesítik szörnyű állapotáról, anyja elmegyógyintézetbe viteti.

A sok szenvedés tönkretette Camille Claudel idegeit. Először idegösszeomlással került zárt intézetbe, mindössze egy hónapra, de Rodin akkor sem volt mellette. Az idő tájt egy francia hercegnő szerelmét élvezte, aki anyagilag is támogatta őt. Camille-től már nem remélhetett semmit, egyetlen felemelő ötletet sem, amelyből új szobor születhetett volna, akkor meg miért látogassa…?

Bruno Dumont francia rendező most bemutatásra kerülő filmje, a Camille Claudel 1915 a címbeli év telén játszódik a dél-franciaországi ville-evrard-i elmegyógyintézetben, ahová egyetlen orvosi szakvélemény alapján zárták a szerelmében csalódott, művészetében ki nem teljesedhetett szobrásznőt.

„A kihágást elkövető beteget vagy azt, akire egyszerűen rájön a dühöngés, először kényszerzubbonyba bújtatják, aztán belefektetik egy kád vízbe, és egész álló nap otthagyják – írja könyvében dr. Alma H. Bond. – Az ütlegelésről, amelyben előtte van része, nem is beszélek. Mindenféle elképesztő csatokat és bilincseket használnak, hogy hatékonyan az ágyhoz vagy székhez kötözhessék az ellenszegülőket. De vannak itt olyan szűk sötétzárkák is, amelyekre egy jól felszerelt fogház is büszke lenne. Olyan helyre taszítva ezzel a beteget, ahol még egy épelméjű is megbolondulna. Az intézet cégére lehetne az úgynevezett kulcsmódszer. Az eljárás során vizes törülközőket raknak a beteg nyakára, de még az arcára is. A légzés lelassításával a beteg lenyugtatására törekednek. Nem egy betegről tudok, aki megfulladt alattuk. A reggelek hideg vizes mosakodással kezdődnek. Hetente egyszer az egész társaságot, akár egy csürhét, a közös fürdőbe terelik, ahol közösen lemosdatják őket. A nap jó részét minden beteg egy udvarnak csúfolt közös teremben tölti. Harminc méter hosszú és húsz méter széles. Szürke falak és fekete-fehér kőpadló, a betegekre őr vigyáz, mintha börtönben volnának. Az egészségesebbek sétálgathatnak fel és alá, de a betegek, mozgáskorlátozottak vagy az idősebbek csak egy helyben ücsörögnek.”

Hogy a film a lehető legautentikusabb legyen, Bruno Dumont eredeti helyszíneken, valódi ápoltakkal, bentlakókkal dolgozott. Néhány fontos mellékszereplőtől és a címszerepet alakító Juliette Binoche-tól eltekintve mindenki az intézet páciense. Több mint másfél órát töltünk velük a sivár falak között, elmerülve Camille Claudel feneketlen magányában, időnként felcsillanó reményében, hogy kiengedik. Élet és halál ura az intézet orvosa, egyedül ő dönti el, kinek adja vissza korábbi szabadságát, s ki az, akit örökre bent tart, elzárva a világtól. Sivár szoba, vaságy pokróccal, alatta éjjeliedény.

Harminc év egy ilyen helyen…

Rodin több mint tíz éve halott már, amikor közlik vele a hírt. Anyja úgy halt meg, hogy el sem búcsúztak egymástól. Két évvel fiatalabb húga is hasonlóképpen ment el. 1943-ban Franciaország hadba lép a németekkel, Hitlerrel. Százával halnak meg a betegek az intézetben. Camille Claudellel a teljes végelgyengülés végez. Teljesen magába roskadva, a világból már semmit sem érzékelve, arcát, nevét, lelkét elveszítve hunyja le szemét. Magas kort élt meg, hetvenkilenc évet, de abból harmincat élve eltemetve.