Március, lobogó március!

Semmi baj, dehogy van baj, fogyjon is jól a kokárda, legyen dolguk a zászlóvarróknak, vegyék s vigyék a koszorút, virágot kazlastul. Mert kell a jelkép, kell a díszlet, kellék, mint minden ünnephez, ehhez is. A nemzetihez. A külsőségek bizonyos mértékig jelezhetik az őszinte hitet, szurkolást, lelkesedettséget is. Kellene, hogy jelezzék. Mert ez az az ünnep. Az egységes Nemzeti. Koszorúzós, verbunkot táncolós, árvalányhajas, zsinóros mentés, huszárcsákós. Sokféle ünneplővel. Sokféle ünneplési móddal.

Amint az idén is jól látható, első sorokban – a jobb helyeken, a díszemelvényen – ott a prominencia, vagy kissé unott arccal, vagy nem unott, de valami lelkesedést is mutató arccal, mert miért ne legyek jóhiszemű! Ott feszítenek az aktuálisan fontos és a fontosnak hitt emberek. A politikusok. Akiknek egyébiránt kutya kötelességük ott feszíteni, ha komolyan gondolják a forradalmi eszmét, ha nem. Ez a dolguk! A nép ezért választott. Legyenek jelen, kiknek az a dolguk. Ha szólnak, tegyék azt okosan, szépen, érthetőn. Hej, ha igyekeznének némely politikusok politikus helyett államférfinak lenni – (a csudába, ennek az államférfinak nincs igazán jó női megfelelője, ez de kínos) – szóval, ha igyekeznének valóban méltónak lenni sokan a kapott posztjukhoz, talán másképpen menne minden. Talán. Akkor még nagyobb joggal állhatnának a tribünön vagy az első sorokban. Meg jobban mennének, mehetnének a dolgok.

Velük szemben áll az istenadta nép. A kissé terelt diákság, amely minden lógásnak örül, sőt lelkes tud lenni tőle – legalábbis ez így ment az én időmben még –, mögéjük helyezkedik el a terek sarkaiba a szolidan megjelenő, netán kokárdátlan polgári felöltős, egyszerű öltözékes, esernyőt szorongató, a megemlékezést a napi bevásárlással is összekötő csendesebb résztvevők. A hétköznapi ünneplők. Nyugdíjasok, munkából érkezők vagy odafelé menők. A valódi népet, az istenadta tömeget képezők. Ott vannak, mert ünnep van. Mert azért az ilyen alkalom mégiscsak összeköt. Nagy szakadékokat képes áthidalni. Különösen ez az idei, ez a 170. képes erre. 1848! Mégiscsak a szabadságé! Az ifjaké, meg Petőfié! Talán. Kié másé lenne, na?

Zeng az ének, szól a gitár, szilajon szól a vers, veretesen az ünnepi beszéd. Igen nehéz műfaj az! Szólni tudni a néphez, igazat, szépet mondani, meg nemeset és fennköltet, felesleges pátosz nélkül. Lelkesíteni a bizakodókat szívből, a jóra és szabadságra biztatni a még félelemben lévőt, s kitekinteni a mindenhol megjelenő nímandok seregletére, kíméletlenül bírálni, ostorozni őket nímandságuk miatt! Bőven megérdemlik. Léhaság, hazugság, álság, gonoszság, restség, butaság miatt kell bírálni. Van ilyet elkövetőből bőven! Állítom! Van!

Szóval ünnep. Lobog a zászló, a dicsőséges március tiszteletére. A szobrok, mintha fényesebbek lennének. Ilyenkor el kell gondolkodni. Látni kell és lehet a néhai fellelkesült, kipirosodott arcú forradalmár ifjakat, a harcba induló férfiakat, de látni kell az egykori anyákat, feleségeket is, akik majd a jeles nap után alig fél évvel már tépést csináltak, s a hadba vonult hazafiak helyébe állva, kaszát, sarlót ragadva a kenyérnekvalót aratták görnyedve. S minden gondolatuk a drága férfi felé lebegett, imával óva őt bajtól, sebtől, haláltól. Fájdalmas szépek ezek az asszonyok! Hrúz Máriák és Szendrei Júliák, feleségek feleségei ők.

Ünnep van. Most a 170. évforduló. Nekem egyformán fontos minden valódi ünnep, minden valóban ünneplő. Az első sorban álló, a most még csak félig lelkes diák, aki majd egyszer talán ráérez a valódi ünnep ízére, meg a tér sarkaiba hátrább elhelyezkedő, akár kokárdátlanul megjelent, egyszerű öltözékes, esernyőt szorongató, a helyi megemlékezést a napi bevásárlással is összekötő csendesebb, szolidabb résztvevő is. Az államférfiakat üdvözölném, ha jönnének! A megélhetési politikusokat, a percemberkéket nem. Nem valók nemzeti ünnepre! Kedves ünneplő olvasók, ne találkozzanak ilyenekkel! Csak a dicsőséges márciust igazán éltető szabad és tiszta emberekkel. Szép legyen a dicsőséges március!