Ma Hedvig, holnap te?

Sajnos, ez máig sincs és talán sosem lesz így, de ha valaki megtanult emelt fővel élni olyan teherrel, amit igazságtalanul raktak a vállára, akkor az ő. Mindössze huszonhárom éves volt, amikor Nyitrán megtámadták, és akkor nyilván azt hitte, ennél rosszabb soha nem történhet vele. Tévedett, és mi mind tanúi voltunk, hogy utána ország-világ előtt hazugnak nyilvánították, megfélemlítették, beismerő vallomásra akarták kényszeríteni, vádat emeltek és hamis szakértői jelentéseket konstruáltak ellene, elmegyógyintézeti megfigyeléssel fenyegették, a saját otthonában zaklatták, szó szerint elűzték az országból, most pedig bíróság elé akarják állítani. Sajnos, sokáig tétlen tanúi voltunk ennek, pedig szólnunk, tiltakoznunk, tüntetnünk kellett volna – már sokkal hamarabb. De mi hallgattunk, Hedvig pedig évekig egyedül és tehetetlenül állta a támadásokat, hiszen még a védekezés jogát is megvonták tőle. Máig nem tudja, miféle hazugsággal vádolják, miért annyira fontos a hatalomnak az ő ellehetetlenítése, hogy minden logika ellenére, ép ésszel felfoghatatlan érdekből folytatja az üldözését.

Ez a tehetetlenség azonban csak látszat, mert Hedvig már azzal is sokat tett, hogy kiállt az igaza mellett. Védtelenül és magányosan, úgy, hogy kezdetben csak a családja támogatására számíthatott. Később két neves szakember, Roman Kvasnica ügyvéd és Jozef Hašto pszichiáter állt ki mellette, elsősorban nekik köszönhető, hogy Hedvig ügye nem maradt csupán magyar ügy. Ők értették meg sokakkal, hogy itt nem az áldozat nemzetisége a lényeg, hanem az, hogy a hatalom egy védtelen állampolgárt üldöz. Ezért lehetünk ma itt együtt, magyarok és szlovákok, ezért mondhatjuk ki, hogy Hedvig ügye a mi közös ügyünk, mert nem csak egy magyar nőről szól, ez az emberségről és embertelenségtől, a tisztességről és becstelenségről, az igazságról és a hatalom arroganciájáról, az együttérzésről és a közönyről szól. Mi, akik itt vagyunk, arról teszünk tanúbizonyságot, hogy nem vagyunk közömbösek Hedvig és családja szenvedése iránt. Vele vagyunk, mellette maradunk, de nem csak érte, magunkért is. Azért, mert nem mindegy nekünk, milyen országban élünk, és mert nem hisszük, hogy csak az lehet a megoldás, ha mind elmegyünk innen. Hedvig elment, mert nem volt más választása, de befejezetlen történetet, teljesítetlen feladatot hagyott itt nekünk. Csak akkor oldhatjuk meg jól, ha a továbbiakban mindig éreztetni fogjuk az aktuális hatalommal: ha bárkit bánt közülünk, azt mindegyikünkkel teszi. Ezzel leszünk méltók Hedvighez – és önmagunkhoz is.

„VASÁRNAP délben aztán, amikor – erős fejfájással – fölébredt, leült íróasztalához, és fejét tenyerébe szorítva igyekezett rekonstruálni az előző két nap eseményeit.”

Bächer Iván: Klétka