Lépjünk ki a szlovmagy gettóból

Kezdjük a nehezével. Tíz év könyv- és folyóirat-szerkesztés után tavalyelőtt otthagytad a Kalligramot, az elmúlt egy évben pedig közéleti jellegű cikksorozatot írtál a szlovákiai magyar kultúra helyzetéről, majd a Szlovákiai Magyar Írók Társaságáról, és főleg az utóbbival eléggé magadra haragítottad a szakmát. Egykori barátaiddal is megromlott a kapcsolatod. Miről szólt ez az egy év?

Foglalkoztattak a közügyek korábban is, csak nem publikáltam ezzel kapcsolatban. Az késztetett megszólalásra, hogy úgy érzem, a szlovákiai magyar értelmiség, ha létezik is, nem működik. Abban az esetben alakul ki párbeszéd, akkor sem mindig, ha valami külső, magyar vagy szlovák jelenség képes összerántani a feleket a szlovmagy bunkeren belül. Sikeresen átvettük a magyar kétosztatú modellt, amit saját sértődéseink, személyeskedéseink egészítenek ki. Cikkeimben igyekeztem tudományos érvekkel, elemzésekkel alátámasztani a mondanivalómat, a szlovákiai magyar kultúrát átölelő írást próbáltam letenni, áttekintve a politikáját, támogatás- és intézményrendszerét, de az lett, amit várni lehetett, hogy nem lett semmilyen reakciója. Az meg, hogy megromlott bizonyos emberekkel a kapcsolatom, benne volt a pakliban.

Az egyik válaszreakció szerint minősíthetetlen hangnemben kezelted ezeket a dolgokat.

Miután Hodossy Gyula, a SZMÍT, a Katedra és a Lilium Aurum vezetője többszöri felkérés után sem válaszolt a kérdéseimre, pamfletszerű szöveggel próbáltam megmozgatni a közeget, kicsit provokatívabb hangnemben, de aztán is inkább csak a sértődésekről esett szó, nem a témáról, ráadásul Hodossy máig nem méltatott válaszra.

Egy ideális forgatókönyv szerint hogyan alakulhattak volna a dolgok?

Talán úgy, hogy már az első cikksorozatra reakciók születnek, vitába száll a kijelentéseimmel valaki, a felek érvelni kezdenek. Amúgy a kezdeményezés nem teljes kudarc, mert legalább tisztázódtak bizonyos erővonalak, és ismét bebizonyosodott hogy ez nem egy élő, fejlődő kultúra, hanem mesterségesen életben tartott valami, ami ráadásul az aktuális politikai vezetőkhöz és „gazdasági” lobbi-csoportokhoz van kötve, mint pléhdoboz a lakodalmas kocsi után. Értelmiségiek vannak, de értelmiség nincs. Lenne min javítani.

A SZMÍT tisztségviselőinek válasza szerint úgy bírálod a közeget, mintha eddig kívülről szemlélted volna. Bár nem konkretizálták, ezzel nyilván arra gondoltak, hogy a korábbi években a Kalligram is kifejtett lobbi-tevékenységet a pályázati rendszeren belül.

Az érintetteknek teljesen nyilvánvaló, hogy aki nem lobbizik, az hosszú távon gyakorlatilag nem fog könyvet kiadni. Amit mégis nagyon meg kell nézni, hogy mi az, amiért lobbizik. Konszenzus van arról, hogy a szlovákiai magyar minőségi könyvtermés nagy része már jó ideje a Kalligram kiadó műhelyéből kerül ki, vagyis a minőség szempontjából egyáltalán nem lehet egyenlőségjelet tenni könyv és könyv közé olyan alapon, hogy most ti adtok ki többet, jövőre mi adunk ki többet, és jól van. A jelenlegi helyzet túlmutat a lobbizáson: egy kiadóvezető exfelesége és üzlettársa a döntőbizottság feje, a szakmát pedig kihagyták a támogatásról döntő testületből. Az eredmény pedig az, hogy ha a körön kívül kap is egy-egy könyvre valaki bizonyos, csökkentett összeget, még nem biztos, hogy abból az adott könyvet megfelelő minőségben ki is lehet adni, szerzőt, szerkesztőt, grafikust méltányosan meg lehet fizetni.

Mit kellene szerinted másképp csinálni?

A cikksorozat fő gondolata, hogy nyissunk, lépjünk ki a szlovmagy gettóból, és olyan intézményeket építsünk, amelyek tevékenysége túlmegy ezen a közegen. Ilyen a Kalligram is, amely magyarországi, vajdasági, erdélyi, kárpátaljai szerzőket is kiad, vagy épp szlovák és más idegen nyelvű irodalmat. Jó analógia a foci: már nem vezet eredményre olyan csapatokat építeni, amelyekben kizárólag helyiek szerepelnek. Talán csak a baszk Athletic Bilbaónál. Arra támaszkodni, hogy csupán szlovákiai magyar kiadó legyünk, csak itteni szerzőkkel, a szerzőknek is rossz, mert olyan kiadó adja ki őket, amely nem piacképes az egyetemes magyar könyvpiacon, és a kritikusok is nehezebben veszik észre a köteteiket. A másik probléma, hogy a szlovák kormányhivatal bizottságai az utóbbi években nem támogatják megfelelően a fordításprojekteket. Nem ment át a mostani bizottságon például Pavel Vilikovský vagy Peter Juščák könyve, akik jelenleg a szlovák kortárs irodalom legnagyobbra értékelt szerzői között vannak, és olyan fordítók ültetik át magyarra a műveiket, mint Polgár Anikó vagy Garajszki Margit. De a szlovákiai szerzők szlovákra fordítását sem támogatták. Ezek nagyon fontosak lennének a két ország kulturális párbeszédében.

A rendelkezésre álló kevés pénzt inkább itteni magyar szerzők projektjeire kell adni, állítják sokan.

Ez egyrészt bezárkózás, másrészt, ha az magában érték, hogy valaki szlovákiai magyar, akkor inkább tényleg zárjuk be a boltot. Nem az a probléma, hogy valaminek helyi íze van, mert hát Márquez, Céline, Thomas Mann szövegeinek is van helyi íze. De ha irodalomról beszélünk, nem a szerző földrajzi hovatartozása jelenti az értéket. Nem lehet tagadni, hogy van szlovákiai magyar irodalom, de amikor ezt egy érték letéteményeként prezentáljuk, az árt a minőségnek, és csak a belterjességnek használ.

Egyébként léteznek még szlovákiai magyar kiadók?

Nem. A kiadó egy szellemi műhely, alkalmazottakkal, apparátussal. Itt már csak afféle vasárnapi kiadók vannak, és ipari színvonalú könyvkiadás.

Erdélyi magyar kiadók még vannak?

A legfontosabb szempontokat tekintve vannak, és pont az érvényes a jobbakra, amit itt hiányolok, hogy egységes magyar piacban gondolkodnak, bár az erdélyi szerzők közül sokkal többet jegyeznek a magyar piacon, így könnyebb dolguk van. Ugyanis magyar könyveket magyarok olvasnak, Erdélyben, Magyarországon vagy Vajdaságban is, és úgy fognak felkerülni az ottani polcokra, ha nem csak egy közeget próbálnak kiszolgálni. Megváltozott a boltok működése is, nagy holdingok vették át a terjesztést, minden a profitról szól, verseskötet például egy boltban ritkán van olyan helyen, hogy észre lehet venni. A nagyok, mint a Libri és az Alexandra főleg a piacképes szerzők bestsellereit nyomják, és az ismeretterjesztő, áltudományos dolgokat, a minőség ott sem mindig szempont. A profit régen is fontos volt, de más volt a működés, sok kis bolt létezett, most a pláza egy része a könyves, hasonló arculattal, mint mondjuk egy  fehérneműbolt. Sok könyvet át se vesznek, régen átvettek mindent. Ha egy szerző eladható, viszik, ha nem, nem.

Eltelt egy év, miután otthagytad a Kalligramot, néhány hónapja pedig a Kalligram folyóirat új főszerkesztőjeként tértél vissza. Ez hogy jött?

Ősszel kértek fel. Olyan váltást szerettek volna, hogy a fő irányvonal megmaradjon, ugyanakkor több hangsúlyt kapjanak a szlovákiai magyar szerzők a lapban.

Mi indokolta az egy év kihagyást?

Az akkori problémákra a váltás tűnt a legjobb megoldásnak. Fogy a levegő a humán értelmiség körül. A kiadók, irodalmi lapok anyagi helyzete eléggé meghatározza az irodalmárok életkörülményeit. Egyre inkább olyan lobbi-csoportok kerülnek előtérbe, amelyek ellehetetlenítik a kultúrában való munkát. Elszívják a pénzt, s ott zárul be a kör, hogy aki pénzre-hatalomra tesz szert, hirtelen minden terület tudományos szaktekintélyének képzeli magát.

Mi az, aminek ebben a hanyatló ágazatban néha mégis örülni lehet?

Ha egy tehetséges szerzőnek megjelenik egy jó műve, és a szakma is rábólint. Szerencsére ilyenek is vannak.