Lelet

Előkotrom a teli cipősdobozt a fehér szekrényből, kilógnak belőle a nagyobbacska borítékok és néhány méretesebb, színes fénykép. Valamikor korábban már említettem ezt a dobozt, az analóg fényképek eme egyszerű tárolóedényét, mikor arról a felvételről írtam, amin kisbabaként szunyókálok, mit sem sejtve abból, hogy apám fölém hajol, és elkattintja az exponálógombot.
Laci mondta, hogy nézegessünk fényképeket. Tipikus vasárnap délutáni program: a múltjában nézelődik az ember, mikor megfeküdte a gyomrát a sok rántott hús meg leveszöldség. Odarakom az ágyra, magam elé a dobozt. Az ujjaimmal végigzongorázom a teli borítékokon, olyan vagyok, mint egy háziorvos nővérkéje, aki két vérnyomásmérés között előkotorja Julis néni kartonját a fiókos szekrény mélyéről.
Most hogy így belegondolok, a mi kis fényképes cipősdobozunk nem sokban különbözik a fémes szekrénytől, ami a rendelőben áll, legalábbis ami a tartalmát illeti. A hosszúkás dobozban egymás után, szép sorban sorakoznak a borítékok: a „címzett” mezőben a megszokott személynév helyett évszám (hónap) és helyszín szerepel, vagy egy esemény megnevezése. A borítékokban pedig hol színes, hol fekete-fehér fényképek lapulnak. A felvételek egészen furcsa leletek. Milyen érdekes belegondolni abba a különös hasonlóságba, hogy az egyiptomi sírkamrák feltárásakor előkerülő tárgyakat ugyanúgy leletnek nevezzük, mint az orvosi kartonba összegyűjtött szakorvosi vizsgálatok papírlapjait! A születési súly, a pulzusszám-növekedés, a láz vagy a hemoglobinszint számszerű adatok formájában csak az orvosi kartonon jelenik meg, a fényképeken annyit látok csak, hogy milyen nagy baba voltam, és hogy éppen csak egy árnyalattal sötétebb az arcom, mint a tejszínhab, amit épp kanalazok, négyévesen talán, egy elefántos trikóban.
De a fotók egyszersmind többek is, kevesebbek is a tényszerű feljegyzéseknél: többek, mert egy pillanatfelvételben egy egész történet benne van („Ez volt az a karácsony, amikor a játék mosógépet kaptam, és ami alá folyton azt a piros, kerek tálcát raktuk, mert kifolyt belőle a víz”). És kevesebbek, mert megkérdőjeleződik a hitelességük, ugyanis mindenki másképp emlékezik vissza arra az ovis ballagásra vagy vidéki búcsúra („Akkor csípte meg egy méhecske – már nem tudom, hogyan – a nyelvemet, és a mama beszaladt az iskolakonyhára, onnan hozott nekem egy pohár vizet. Nagyon megijedtem”). Különös, mert a fénykép olyan lelet, mely magába sűríti a kép készülte előtti és utáni pillanatokat, órákat is akár. Mert bár egyetlen megfagyott, megfagyasztott pillanatot örökít meg a fényképezőgép, a képen szereplő és a képen kívüli családtagok, barátok, ismeretlen járókelők mozogni kezdenek a fejünkben. Például amikor egy születésnapi torta mögött állunk, a bátyám meg én, mindketten belevigyorgunk a kamerába, kettőnk közül valaki el fogja fújni a gyertyákat, aztán jön anya, és felvágja a tortát, hogy szétoszthassa a vendégek között, akiknek csak a fél karjuk, fél hátuk látszik a képen. Egy másik fotón, szintén a bátyámmal, de most fürdőköpenyben (az övé barna csíkos, az enyém kékes színű), oldalra fésült hajjal, mezítláb állunk az előszobaszőnyegen. Arra várunk, hogy jöjjön anya, a kanapéra ültessen bennünket maga mellé, majd egyesével az ölébe rakjuk kezünk, lábunk, és ő lenyírja a körmünket. Csak mi hárman tudjuk, hogy ez a kép semmikor máskor nem készülhetett, csakis vasárnap este, fürdés után.
Néhány hete bementem egy fotósboltba, hogy előhívassak pár fényképet. Szívem szerint azt írtam volna, hogy bementem egy fényképészhez, de hát ilyesféle mesteremberek nem nagyon léteznek már ezen a világon. Legalábbis a fotósboltok többsége ma már önkiszolgáló üzemmódban működik. Bemegyek, ott van egy masina, berakom a pendrive-om, a gép beolvassa a képeket, én meg az érintőképernyőt nyomkodom veszettül, hogy melyik képből mennyi kell, és hogy fényes legyen, vagy matt. Három perc múlva kész is a három fénykép, még egészen frissek. Pár nap múlva anyunak adom őket, de az egyiket képkeretbe rakom. A felvétel a bátyámék nappalijában készült, egészen közelről, nagy lett kicsit a fejünk. Hárman vagyunk rajta: bátyám, én és az újszülött unokaöcsém, akit a kezemben tartok, és aki mit sem sejtve kapaszkodik belém, míg Laci elkattintja az exponálógombot.