Krizantémot a politikának

És minden politikusnak, még míg nem politikai hulla. Mi pedig innentől foglalkozzunk továbbra is az élettel, annak is az elviselhetetlen könnyűségével. Mert minden napra ad valami felemelőt, reményadót, kedveset, mindennap történik valami nagyszerű. Na persze, nem mindennap ugyanazzal (velünk), de a más öröme is reményt ad a lét könnyűségére. Vagy nem? Csak magamból kiindulva (ki másból), az Adok-kapok közvetítőjeként tudom, hogy olvasóink segítő szándéka, a megható telefonhívások mások terheinek könnyítése céljából, a még meghatóbb, örömtől elcsukló köszönő szó, a kisegítettek boldogsága micsoda boldogsággal tölt el engem is, és ha éppen nem sikerültek is olyan jóra a dolgaim aznap, a más öröme megteszi, engedi beragyogni fölöttem az eget. Persze, ehhez meg kell látni a jót, a puszta létet kell szeretni, nem csak a velem történést. E héten, kettővel előtte a mindenszentekének, nekem a hírfolyamokból ránk bugyogó, csatornabűzös, undorító közéleti, sőt kulturális döntések (magyarok!) ellenére is csupa felemelő és éltető élményem volt.
Rögtön az elején egy könyvbemutató. Esterházy Péter Egy nőjének szlovák fordítását jelentette meg a Kalligram, s a legnagyobb pozsonyi Panta Rhei könyvesboltban kiváló fordítója, Deáková Renáta mellett ott ült maga a Mester. Noha engem, mint sokan tudják, pusztán már ez boldoggá tesz, hát persze, hogy nem ült szótlan (hogyisne!), olyan gondolatokat mondott ki egy vagy kilencvenhét nő kapcsán, a testiség s a testi sérülékenység és leépülés kapcsán, amit tulajdonképpen mindenki tud. A test haláláról. Mely a megszületésével egy időben válik aktuálissá. Noná, hogy ettől sokkal okosabban és okosabbat szólt, mégpedig olyan könnyedséggel és bájjal (az értelem, az elme bájával), azzal az utánozhatatlan esterházys humorral és öniróniával, hogy az embernek (nekem) még ebben a most meglehetősen lehangoló Európában, azon belül is itt, az a meggyőződése támad, hogy a jó legyőzi a gonoszt, az ész az érdeket. És hogy amíg csak egy is van Szodomában és Gomorrában, aki ennyire humánus gondolkodásban, a világ (én) mentve van. Akkor este a lét könnyűségét nekem csak fokozta, amit láttam, a szlovák olvasók örömét, hogy anyanyelvükön olvashatnak fehérek közt egy európait. Az emberségbe vetett hitet erősíti meg, amit láttam, a Mester felé küldött tiszteletteljes tekinteteket, a hálát és köszönetet, a németül, angolul, magyarul vegyest kommunikáló szlovák olvasót, s a magyar írót, aki szlovákul dedikált: Pre… E. P.
Tele van az élet értelemmel meg jó érzéssel. Csak az nem hangos. Aztán elmegyünk mellette. Vonz a zajos tömeg, a ricsaj, mint akinek fülsüketítésre van szüksége, hogy ne kelljen gondolkodnia, pláne önmagában elmerülnie. Figyelték, hogy minden második embernek már az utcán is be van dugva a füle? Zenét hallgat? Hangoskönyvet? Heavy metalt? Lírát? Majdhogynem mindegy. A saját gondolatait hessegeti el. Mitől félünk? A haláltól?
A csomó krizantémtól.

Ha tényleg meghalok egyszer, remélem, valakinek csak lesz annyi esze, hogy bedobjon egy folyóba, vagy mit tudom én. Mindent, csak ne egy nyavalyás temetőbe. Jönnek VASÁRNAP, egy csomó virágot tesznek az ember hasára, meg ehhez hasonló baromságok. Kinek kell virág, ha egyszer már hulla? Senkinek.
J. D. Salinger: Zabhegyező