Október 9-én reggel kollégám, Somogyi Tibor hívott fel, hogy Vekerdy Tamás befejezte a pályafutását. Az első reakcióm az volt, hogy megértem, hogy elfáradt, most már a családjának akarja szentelni az idejét. De a földi pályafutását fejezte be, végleg – mondta Tibor, és én csak azt tudtam kérdezni, biztos-e benne. Annyira hihetetlen volt, hogy ez a huncut, csupa energia, csupa életkedv ember elment.
Július 22-én jártunk nála, talán az utolsók voltunk, akiknek még interjút adott. Hónapokig egyeztettünk előtte, mindig kitolta az időpontokat, mondta, hívjam egy hónap múlva, két hét múlva. Nem sejtettem, hogy súlyos beteg, annak tulajdonítottam a halogatást, hogy rendkívül elfoglalt, láttam is az interneten, hogy folyton előad, úton van, talán könyvet is ír. De nem adtam fel, mindig újra hívtam, mintha éreztem volna, hogy nem azért nem fogad, mert nem akar, hanem mert nem tud. Aztán megegyeztünk egy időpontban, és egy rekkenő nyári napon Dunakeszin, az otthonában jártunk nála. Aggódott, jó volt-e az utunk, kávéval, csokoládéval kínált, és a szlovákiai belpolitikai helyzetről kérdezett. Az érdekelte leginkább, minek köszönhető, hogy az itteni társadalom nem nyelte le a hatalom arroganciáját, Mečiar ellen is, Fico sleppje ellen is tiltakozott, tömegesen vonult utcára. És aggódott, hogy Magyarországon is csak akkora tragédia árán eszmélhet fel a társadalom, mint nálunk Róbert Remiáš és Ján Kuciak, valamint Martina Kušnírová meggyilkolása volt. Minden szavából az ország sorsa iránti felelősség érződött, az „érted haragszom” komolysága, ugyanakkor valami bölcs derű is, amely már érti, hogy egyszer mindennek vége lesz...
Elsősorban, persze, a gyerekekről beszélgettünk. Beszélgettünk, nem csak interjú készült, mert egy percig sem éreztem úgy, hogy ezt már hallottam, olvastam tőle valahol. Pedig biztosan, de olyan energikusan, olyan meggyőződéssel beszélt, és közben úgy csillogott a szeme, hogy kollégámmal mindketten úgy éreztük, pont itt és most, pont minket akar meggyőzni. Arról, hogy a gyerekeknek nem játszóház, különóra és a legújabb kütyü kell, hanem szabadság és szeretet. Játék és mese korlátlan mennyiségben s a szülő óvó, tapintatos jelenléte. Mint egy önjelölt ombudsman, úgy képviselte a gyermekek érdekeit, szinte könyörgött, hogy engedjük élni, játszani őket. Ne csak a tárgyi tudásukat próbáljuk gyarapítani, hanem okos és együttérző embereket neveljük belőlük, akik nemcsak a körülöttük lévő világot értik, hanem azt is tudják, hogyan vezet út embertől emberig. A Nyitott Akadémia honlapján még decemberre is hirdetik az előadásait. Az egyiknek a címe Jól szeretni. Az ő értelmezésében ez azt jelentette, hogy nyitott szívvel, megértő lélekkel, a másik javát akaró bölcs szigorral, folyamatos odafigyeléssel. Ha a szavaiból érződött néha némi keserűség, az csak amiatt, hogy mindez ma már nem természetes.
Azzal búcsúztunk, hogy még biztosan találkozunk, és beszélgetni fogunk arról is, hogyan telepedett rá a politika mindannyiunkra, a gyerekek életére is. A kapuig kísért, még azt is megkérdezte, adjon-e az útra hideg ásványvizet. Azt a törékeny, mosolygós alakot, aki a dunakeszi ház kapujából integet nekünk, most is látom, és lelki szememmel örökké látni fogom, ha arról lesz szó, hogyan kell a gyerekekhez közelíteni. Nem nagy tudomány, csak annyi kell hozzá, hogy magunkban is megtaláljuk az egyszervolt gyereket. Vekerdy Tamás egész életében erre oktatott, ebből mutatott hiteles példát. Köszönjük, Tanár Úr!
Az utcák kihaltak VASÁRNAPonként.
Emma Donoghue: Hétpecsétes titok
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.