Koldusmaffia?

Az alibisták, akikből hiányzik az emberi együttérzés, utóbbit vélik látni, a vajszívű emberek előbbit a koldusban. Kétségtelen, hogy siker- és nyereségorientált világunkban sokan a koldulásból is képesek üzletet csinálni. Dolgozniuk nem kell, megteszik helyettük a legkiszolgáltatottabb, legnyomorultabb páriák. Ők csak beszedik a bevételt. A közelítő téllel a koldulók száma egyenes arányban nő.

Tiltás, tűrés, tolerancia

Pozsony óvárosában immár másodszor próbálkozik meg az önkormányzat a járókelőket zaklató kéregetők megregulázásával. A még nyáron, július közepén életbe lépett rendelet szerint tilos az utcán ülve, fekve másokat zavarni a közlekedésben. A jogszabály megtartásáról a városi rendőrségnek kell gondoskodnia. A tilalom nem vonatkozik az utcai zenészekre és a Nota Bene című hajléktalanújság árusaira. (A szlovák fővárosban korábban, 1996-ban volt már hasonló rendelkezés, de azt az alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte.) A rendeletet az indokolta, hogy az elmúlt évek során külföldről érkező koldusok szervezett csapatai lepték el az óvárost, és nem egyszer kiskorúak segítségével molesztálták a turistákat. A Pozsonyban kéregetők számáról nincsenek adatok, egyedül a hajléktalanok számáról létezik becslés, 3,5 és 5 ezer közé teszi az utcán élők számát. „A románok olykor meg is vertek bennünket, ha a jobb helyeken próbáltunk kéregetni” – mondja egy szlovák koldus, a tavalyi nyárra emlékezve. A forgalmas helyekért nagy harc folyik, s a legjobbakat az erősebbek foglalják el. 

A fővárosi példa nem egyedülálló, Kassán is hasonló tilalmat készülnek életbe léptetni. A napokban nyilvánosságra hozott általános érvényű rendelettervezet (amelyhez várják a lakosok véleményét) az óváros rendjének, tisztaságának megőrzésére irányul. Riasztó látvány fogadja a külföldieket a szepesi vár alatt is, szintén kéregetők zaklatják a turistákat. A szepesváraljai városi önkormányzat megpróbálkozott egy rendelettel, de a járási ügyész közbelépése miatt kénytelen volt visszavonni. Eredetileg az UNESCO világörökségi jegyzékére felvett vár alatt tiltották be az alkoholfogyasztást és a koldulást, az ügyész azonban ezt elfogadhatatlannak tartotta, mert „nem korlátozhatják a személyi szabadságot nyilvános helyeken”. Hasonló akadályba ütközött három éve a rimaszombati városi testület döntése is. Az önkormányzat szerette volna kijelölni azokat a helyeket, ahol tilos lett volna a koldulás, ám kénytelen volt visszavonni rendeletét. Hosszan sorolhatnánk a példákat, hogyan próbálnak a városi önkormányzatok rendet tartani és kiszűrni az utcákról a koldusmaffiát. Mert természetesen nem az elesett emberekkel van a legfőbb gond, hanem a spekulánsokkal, akik mások szerencsétlenségéből élnek.

Valamennyi példa azt igazolja, hogy amíg a szlovákiai törvények szerint a koldulás nem minősül szabálysértésnek, addig a városok főutcáin, a nagy bevásárlóközpontok parkolóiban nyugodtan zaklathatják a járókelőket a koldusmaffia tagjai vagy azok, akik munka helyett a könnyebb pénzszerzést választják.

Európai példák

A kétezres évek közepére az osztrák fővárosban mindennapos jelenséggé váltak a metróállomásoknál tanyázó vándorló koldusok, fel-feltűnt a szervezett keretek között zajló „üzletszerű koldulás”, koldusmaffia, „bérkoldulás” és koldulásra kényszerítés problémaköre. A kéregetők leggyakrabban más országokból érkeznek (Szlovákiából, Romániából, Bulgáriából, valamint Magyarországról is), olykor a nyelvnek csak néhány bevett formuláját ismerik, amellyel nyomorukra kívánják felhívni a nagyobb szociális érzékenységű járókelők figyelmét. Általában nem akarnak sokáig Ausztriában maradni, sokszor lakóhelyük és Bécs között ingáznak, vagy az évnek csak néhány hónapját töltik az osztrák fővárosban. Többedmagukkal bérelnek ágyat vagy szobát, esetleg üresen álló házakat foglalnak el önkényesen. Gyakorta a gyermekek is részesei lesznek ennek az életformának. Mivel Bécsben a legtöbb hajléktalanszállón fizetni kell, sokan inkább a metróknál vagy parkokban hálózsákban éjszakáznak. A kiterjedt szociális szolgáltatási rendszert ismerve és kihasználva ingyenes népkonyhákon étkeznek, vagy közvetlenül élelmiszerboltok mellett koldulnak. Vannak, akik utcai újságokat árulnak abban a reményben, hogy a megfelelő igazolvány megvédi őket a rendőrségi túlkapásoktól. Igaz, sokszor a gyalogosok szidják, elkergetik őket: a szegénység közszemlére tételét sokan károsnak tartják és elítélik. Az ausztriai koldusok esetében teljes kiilleszkedésnek és életbizonytalanságnak lehetünk tanúi. Az országba érkezőknek minimális képesítésük van, gyakorta pénzüket is kölcsönadják érkezésükkor – tehát jellemzően teljes anyagi bizonytalanságban élnek.

Párizsban 2011-ben a romániai koldusmaffia miatt betiltották a kéregetést a város turisták által sűrűn látogatott részein. Ez azonban nem volt hatásos, így a rendelkezést visszavonták. A szocialista kormányzat által kinevezett prefektus sem hosszabbította meg. Az új prefektus más módon próbálta felvenni a harcot a maffiahálózatokkal. Az eleinte csak a Champs-Élysées sugárútra 2012 elejéig vonatkozó koldulástiltó rendeletet terjesztette ki a Louvre múzeum és a párizsi nagyáruházak környékére. Ennek köszönhetően csökkentek a „koldulás bizonyos formáihoz” (azaz a romániai roma koldushálózatokhoz) kapcsolódó szabálysértések, de – a prefektúra is elismerte – a lehetőségek korlátai is hamar megmutatkoztak. A szabálysértésnek számító koldulás 38 eurós pénzbüntetést von maga után. Ha pedig az elkövető külföldi állampolgárságú és visszaeső, akkor a közrend megzavarására hivatkozva akár ki is toloncolható az országból. „A hatástanulmányok azt mutatják, hogy a büntetés befizetése a nullához közelít, a szankció pedig kevéssé visszatartó, miután a jogi keretek változása miatt kénytelenek vagyunk végiggondolni, hogy van-e értelme a kitoloncolásnak. Egy kitoloncolt román – egyébként uniós – állampolgár három nap múlva már ismét a Champs-Élysées-n koldul” – idézte a Libération Nicolas Lerner helyettes kabinetfőnököt.

Az iszonyatos titok

Sok embernek a kolduló gyermekek láttán Hans Christian Andersen gyufaárus kislánya jut eszébe. Nincs annál szívszorítóbb látvány, mint amikor egy kisgyerek kéreget, vagy a kolduló anya ölében kisbaba fekszik. A világ nagyobb városaiban, ahol sok ember fordul meg aluljárókban, közlekedési csomópontokban, metróállomásokon gyakran látunk meghatározhatatlan korú nőket alvó gyermekkel kéregetni. A látvány vérlázító, de vajon miért alszanak ezek a csöppségek a nők ölében? Járókelőnk egy napon odahajolt egy ilyen, alvó gyermeket tartó koldusasszonyhoz, és megkérdezte, miért alszik mindig a kicsi. A koldus nem reagált. Egy újabb kérdésre végre felnézett az asszony, és azt mondta: „Kopj le!” Járókelőnket továbbra sem hagyta nyugodni a látvány. Felhívta egy régi barátját, aki Romániában nőtt fel, és mélyszegénységben töltötte élete nagy részét. Válasza döbbenetes. Ezek a gyermekek vodkát vagy heroint kapnak, hogy mélyen aludjanak. Így nem zavarják a koldust. Az italt és a drogot természetesen nem ő, hanem a megbízói állják. Előfordul, hogy a gyermek nem éli túl az embertelen módszert, de ha „munkavégzés” közben hal meg, a koldusnak végig kell csinálnia a „műszakot”. Nem minden esetben a saját gyermekével van, gyakran a maffia alkoholista családoktól béreli a kicsit. Ha egy anyának meghal a sajátja, másnap egy másik bedrogozott, alvó gyermekkel ugyanúgy ki kell ülnie.

Életerős „koldusok”

A gyufaárus kislány történetére napjainkban más szemszögből nézhetünk, ha nyitott szemmel járunk. Ezek a riasztó példák sokszor jó ürügyet szolgáltatnak az érzéketlen embereknek arra, hogy senkinek se adjanak. Ha tehetnék, talán át is lépnék szerencsétlen embertársaikat. Az internetes blogok és oldalak teli vannak az olyan véleményekkel, hogy miért kell kikerülni a koldusokat. Persze magam sem örülök annak a díszes társaságnak, amely az utóbbi időben ellepte Pozsonynak azt a részét, ahol lakunk. Fürtökben lógnak a padokon, isszák a csucsut, az olcsó gyümölcsborokat, és folyton zaklatják az embereket. Leggyakrabban pénzt és cigarettát kérnek. Minap megkérdeztem egyiküket, nem zavarja-e, hogy jómagam lassan nyugdíjas leszek, ő pedig középkorú, szemmel láthatóan egészséges ember lehetne, ha nem inná el az eszét. Miért nem próbál dolgozni? Nem röstell idősebb emberektől lejmolni? A válaszát inkább nem írom le. Megfigyeltem, hogy ezek a figurák általában egy-egy mise után verődnek össze a közeli bolt előtt. A templom előtt összekalapozott pénzből veszik az olcsó „üzemanyagot”. Olykor igazoltatja őket a rendőr, aztán dolga végeztével továbbmegy. Nem tehet semmit: a törvény, az törvény. Hanem föl nem foghatom, hogy egy leitatott, bedrogozott csecsemőt miért nem lehet azonnal orvoshoz vinni. Nem hiszem, hogy alapjogot sértene az a rendőr, aki megpróbálná megmenteni az ilyen gyereket, vagy elfogni a koldusokat futtatókat.

Állóháború Magyarországon

Magyarországon belpolitikai csatározások témája lett a koldusok, hajléktalanok „eltakarítása”. A parlament 2011-ben törvényt hozott a „közterületen való életvitelszerű tartózkodás” büntetéséről. Az alkotmánybíróság a jogszabályt 2012-ben alkotmányellenesnek nyilvánította, mondván, hogy alapvető emberi jogokat sért. Indoklása szerint a közrend védelme alkotmányos érték, de attól, hogy valaki közterületen él, még nem feltétlenül veszélyezteti a közrendet. „A hajléktalanság mint élethelyzet nem ok arra, hogy elviselhetetlenné tegyük a többi, nem hajléktalan ember életét” – ütötte vissza labdát a kormányfő, s 2013 márciusában az országgyűlés módosított az alaptörvényen. Ez az ENSZ és nemzetközi jogvédő szervezetek bírálatát váltotta ki. A kormány ugyanakkor egymás után építi a hajléktalanszállókat, s azzal érvel, hogy a tavalyi tél során például egyetlen ember sem fagyott meg az utcán. Magyarországon a statisztikai hivatal szerint 9175 regisztrált otthontalan ember él. A valóság ennél komorabb: számuk mintegy 30 ezerre tehető. Ebből Budapesten 8-10 ezer található. A belvárosban lakók morognak, a hajéktalanok pedig nem akarnak kényszerszállásokra vonulni. A szabálysértési törvény módosítása lehetőséget ad az önkormányzatoknak, hogy kijelöljék azokat a közterületeket, ahol nem kívánnak hajléktalanokat látni.