Kit szolgál a sok ajándék?

Az ő nemzedéke – még a szüleinké is – merőben másban nőtt fel. Ha a tágabb környezetemben tapasztaltakhoz mérem, azt veszem alapul, mi mindennel büszkélkedik napjainkban egy átlagos gyerek, akkor az enyéimnek szerényebb a tulajdona. Amikor viszont szívfacsaró sorsokról, éhező gyermekekről, centeseket is beosztó, egyetlen nejlonszatyornyi vagyont birtokló szülőkről hallok, tudatosul bennem, hogy a családunkban mennyi mindent természetesnek veszünk, ami sokak számára egyáltalán nem az, mennyi nélkülözhető holmink van, mi az, ami valóban számít, de amiről hajlamosak vagyunk fene jó dolgunkban megfeledkezni. A csupán egyetlen saját babára vagy kisautóra, egy szem cukorkára reménytelenül vágyó csöppségekhez viszonyítva fiaim rendkívül szerencsések, egy kis falunyi gyermekhadnak jutna a javaikból. Famíliánkban nem kapnak hű de drága meglepetéseket, az ünnepekkor jobbára apróságokkal, szükségesnek vélt holmival gazdagodnak. Gardróbjuk választékát nagyrészt a rokon és barát anyukáknak köszönhetik: rendszeresen eljuttatják a nagyobb csemetéik után megőrzött, megkímélt darabokat. Ami miatt szülőként aggódom: nem tudok mit kezdeni a Mikulás, a karácsony és a húsvéti locsolás során összegyűlt ajándékok halmazával. A két fiú édességcsomagjaiból egy-egy alkalommal egész árvaház jóllakhatna, a játékszert, ruhaneműt rejtő táskákból is volna mit szétosztani. (Kicsik még, a pénzadományok kérdése nálunk egyelőre nem merült fel komolyabban.)

A kevesebb több

Példaként álljon itt a tavalyi karácsony mérlege: a gyerekek tizennégy helyről örülhettek csomagnak. Ha mindenhol csak egyvalamit kapnak, már az sem kevés. Ha jól emlékszem, András esetében összesen ötvenhat (!) tárgyat számoltam össze, de ezeken kívül csokoládéval, keksszel, cukorkával is jó időre ellátták. Tamás kilenc hónapos volt, értelemszerűen neki azért kisebb mennyiség jutott. Annak idején nekem sem lehetett okom panaszra: hat részről hozott valamit a fa alá a Jézuska, de hol van ez a fiaim kupacától? Az ünnepek apropóján a közeli családtagok mellett a távolabbi rokonok, ismerősök, szomszédok is fontosnak érzik kézzelfogható figyelmességgel kinyilvánítani szeretetüket. Adni jó, különösen kisgyermeknek. Csordultig telik boldogsággal a szív pusztán annak a látványától, milyen őszintén, önfeledten képes egy apróság kifejezni lelkesedését, milyen ragyogó tekintettel óvja, szorongatja újdonsült szerzeményét. Értékelek valahány kedves gesztust, különösen, hogy nem egy esetben kis nyugdíjból tevődik félre a meglepetésekre való. Dilemmám, hogy miképpen ne sértsek meg senkit, hiszen mindenkit jó szándék vezérel, és közben hogyan óvjam meg a gyermekeimet attól, amit én anyai szemmel kifejezetten károsnak, rájuk nézve ártalmasnak tartok. Elsősorban nem azért, mert a számos holminak helyet is kell találnunk a szobájukban, vagy mert nem egészséges ennyi édességet megenni.

Bevillan egy tavalyelőtti kép: az akkor két és fél éves András már teljesen közömbösen szemléli az imént kibontott ajándékok tömegét. Nem tudja, mi után nyúljon, ezért inkább nem nyúl semmihez. Ha nem egyszerre kellene ennyi új tárgyat felfedeznie, külön-külön ujjongva próbálná ki, vinné este magával az ágyába is őket. A kevesebb több. Így viszont elvették az örömét. Pedig mindenkinek, aki megjutalmazta, nem épp az örömszerzés volt a legfőbb célja? Tovább kérdezek: Mit tanul meg a gyerek a felfoghatatlan bőség láttán a karácsonyról, ünnepeink üzenetéről?

A felnőttek felelőssége

Előszeretettel sopánkodunk manapság azon, milyen anyagias a világ, mennyire követelődzők már a kisgyerekek, milyen önző, nagyigényű az ifjúság. De ki tehet erről? Ki neveli őket azzá? Kiskorúinkat sajnos mi, felnőttek rontjuk el. Például milyen mintát mutatunk azzal, hogy elfelejtettük, mit jelent ajándékot adni és elfogadni? Ritkán szerzünk örömet a másiknak érdek nélkül, kéretlenül, a legolcsóbb gesztusunk, a legkisebb segítségnyújtásunk is gyakran kölcsön: hálálkodást, ellenszolgálatot várunk érte cserébe. És mit sugallunk azzal, amikor az ajándékot fizetségként vagy pótszerként használjuk? Mit táplálunk azzal a meggyőződéssel, hogy aki kap, az tartozik is, hogy a másik jóindulatát megtapasztalva nem tartjuk elégségesnek az őszintén, alázattal kimondott köszönöm szót, az adományért lekötelezettnek érezzük magunkat, akkor nyugszunk meg, ha sikerül törlesztenünk adósságunkat? Az ajándék ingyenes, nem kell rászolgálni, nem jár érte viszonzás. Mire ösztönzünk azzal, hogy nem szeretünk jótékonykodni, sem önkéntes munkát vállalni? Egy csomó kifogásunk támad, amint szolgálatkészségünk kerül latba, másokért, a közösségért kellene áldozatot hoznunk. Mit tanítunk azzal, hogy dolgainkat csak ideig-óráig becsüljük, a meguntat rögtön lecseréljük, kidobjuk? Kit szolgálunk konzummentalitásunkkal, hogy mindenből azonnal a legjobbra, a legújabbra vágyunk, és csak a sok elégít ki bennünket? Mit árul el rólunk például a november elején temetőinkre jellemző lehengerlő kép? Kórtünet, hogy a virágoktól, ikebanáktól roskadozó, egyre nagyobb mécsesekkel és újabban szobrokkal is dugig teletömött – lehetőleg márványból faragott – sír vált mércévé. Kiben születik meg az igény arra, hogy a fél-egy-három-öt éves csöppség tetőtől talpig kizárólag márkás cuccokban jelenjen meg a játszótéren? Mire buzdítunk azzal a szemlélettel, hogy sértésnek vesszük, ha valaki felajánlja a számára feleslegessé vált használtat, szégyennek tartunk viseltet elfogadni, gúnyos megjegyzések céltáblájává tesszük azt, akinek örökölt vagy picit is kopottabb a gúnyája?

A kisgyermek nem anyagi szempontok szerint osztályoz, a kedvenc nem feltétlenül a legdrágább darab, sokszor épp centekbe kerülő kacat. Emlékszem arra, amikor András egy többtételű csomagból egy piros lufit szemelt ki, azzal szórakozott el nagyokat hahotázva a legjobban. A gyerek nem tudja, mi az, hogy valami értékes, ezért megbecsülni sem tudja, vigyázni sem képes a tőlünk elvárt módon a nem aprópénzért vásárolt holmira. Ő más szemmel néz, válogat, más tulajdonságok alapján tünteti ki odaadó figyelmével játékait, ruháit, bútorait. Nézetem szerint azzal, ha a túl sok, nagyobb korában a bőség mellett a drága válik számára hasonlítási alappá, ha megszokja, hogy a felnőttektől mindent megkap, amit csak akar, hogy a bölcsődében, óvodában, iskolában, kultúrházban, templomban vagy egyéb intézményben szervezett ünnepélyről soha nem tér haza tárgyi jutalom nélkül, abban a hitben szocializálódik, hogy neki ezek a figyelmességek maguktól értetődően járnak. Hogyan tanulja meg értékelni a keveset? Miként tudjon örülni az apró dolgoknak? Elkeseredett lesz, kielégületlen marad, ha valaki nem ajándéközönnel vagy ha ne adjʼ isten üres kézzel várja. Pedig a gyereknek az ehhez hasonló kisebb csalódásokat is meg kell tanulnia feldolgozni ahhoz, hogy majd ne roppanjon össze a komolyabb kudarcok súlya alatt. Miért gondoljuk azt kishitűen, hogy lekenyerezés híján kialszik a láng, hogy szüntelenül anyagi áldozatokat kell hoznunk azért, hogy szeressenek bennünket?

Előfordult, hogy a nagyobbik mit hoztál?-lal fogadta a hozzánk betoppanó vendéget, hiszen korábbi tapasztalatai alapján az rögzült a tudatában, hogy ha valaki jön, tartogat számára meglepetést a zsebében. Holott miért kellene bárkinek bármily csekélységet is hoznia? Miért szégyellünk bekopogni a másikhoz, ha épp nincs a táskánkban legalább egy pici csoki, bonbon, üveg bor? És miért gondolja a házigazda, hogy neki mindig terülj, terülj asztalkámmal kell a látogatót várnia? Miért nem tudunk legfeljebb egy pohár víz (tea, kávé, sör…) mellett leülni beszélgetni? (Sajnos nekem is ritkán sikerül felülkerekednem maximalizmusomon, megfelelni akarásomon. Ha előre tudom, hogy vendég jön, vagy ha ünnepre készülünk, lázas takarításba - a gyerekek mellett nehéz rendet tartani, mindent győzni -, sütésbe-főzésbe kezdek. Nem várja el tőlem senki, hogy csillogjon-villogjon a lakás, legyen elég finomság az asztalon. Engem zavar, ha nem pipálhatom ki az elvégzésre ítélt feladatok listáját. Mire viszont a várva várt személy/pillanat megérkezik, a nagy igyekezettől elcsigázottan, csorbult örömmel rogyok le a többiek mellé. Egy-egy ilyen külsőségeiben tökéletesre fényezett alkalom után a bűntudat tanulságával fekszem le, és megfogadom, hogy legközelebb máshogy lesz.)

Mi nyithatná fel a szemünket, minek kell történnie ahhoz, hogy képessé váljunk felesleges ajándékok, díszletek, szócséplés nélkül a lényegre, egymásra figyelni? Nem ez után áhítozunk mindannyian - gyerekek és felnőttek - oly csillapíthatatlanul, mohón leginkább? Ünnep- és hétköznapokon egyaránt.

Mamakönyvtár

Kim John Payne: Egyszerűbb gyermekkor (Hogyan neveljünk nyugodtabb, boldogabb, magabiztosabb gyerekeket?). Kulcslyuk Kiadó, Budapest, 2013.

Giorgia Cozza: Ingyenbaba (Útmutató a tudatos vásárláshoz, gyermekük megfelelő fogadásához és gondozásához. Hogyan neveljenek boldog gyermeket anélkül, hogy egy vagyont költenének rá?). Katalizátor Könyvkiadó, Budapest, 2016.

Amy McCready: Az én, én, én járvány (Hogyan nevelj önzetlen gyereket egy önző világban?). Század Kiadó, Budapest, 2016.

Gary Chapman – Ross Campbell: Gyerekekre hangolva (A gyerekek öt szeretetnyelve). Harmat Kiadó, Budapest, 2010.