Kirándulás papírvárosban

Ipolyság minden zegét-zugát, valamennyi épületét kevesen ismerik annyira, mint Pleva János, aki kartonpapírból elkészítette a város makettjét. Nem felétlenül a mai valósághoz ragaszkodva, mert a régi fényképek és képeslapok alapján a történelmi épületek is a helyükre kerültek. A helyi nyugdíjasklubban megtekinthető makett tizenkét éve épül, és talán sohasem lesz teljesen kész.

Pleva János eredeti szakmája festő-mázoló, de ért a gépekhez is. Világéletében ügyes kezű volt, de 1994-ben egy idegi eredetű betegséget diagnosztizáltak nála, amely idővel a finommotorikai képességek elvesztését és a kezek megbénulását is okozhatja. „Éjszakákon át nem aludtam a fájdalom miatt, végül unalmamban találtam ki, hogy visszatérek a gyermekkori álmomhoz, a makettezéshez. Kisvasúttal kezdtem, a városnak csak később fogtam neki. Elfoglalom magam, kedvem lelem benne, és a kéznek is jót tesz a folyamatos aprómunka: nem érzem annyira a zsibbadást” – avat be a kezdetekbe, miközben körbejárjuk a makettvárost.

Új és régi együtt

Minden épületről tudja, mikor épült, meddig állt, és a leghosszabban azokról mesél, amelyeket már lebontottak. „Száz-százötven évet mentem vissza a múltba, mert hiszen a város folyamatosan alakult, egy épületnek több formája is volt. A létezőket a mai alakjukban alkottam meg, a lebontottakat pedig a régi helyükre tettem, sok esetben a ma ott álló épület mellé. Így az én városom kicsit nagyobb, mint a valódi, de az emberek legalább képet nyernek arról, mi volt a múlt század elején a mai házak helyén. Aztán azt már döntse el ki-ki maga, melyik szebb.”

Miközben a beszámolót hallgatjuk, csodálkozva nézzük, mennyi minden felhasználható a makettezéshez: konzervdoboz, dugóhúzó, vécépapírtekercs, légycsapó, mind-mind új rendeltetést kap a papírvárosban. „Az épületeket 250 grammos félkartonból ragasztom, úgy, hogy térhatást keltsenek, az ablakokon, ajtókon vannak bemélyedések, a járdaszegély kiemelkedik. A parkokat, tereket egy kicsit szebbre csinálom, mint amilyenek valóságban, mert én ilyennek szeretném látni őket. Most az új tűzoltólaktanya épületén dolgozom, az is három dimenzióban fog elkészülni.”

Türelemjáték

Azt, hogy melyik alapanyaggal a legjobb dolgozni, és hogyan lehet papírból tornyot, kupolát, csipkés ablakszegélyt, drótból fát készíteni, Pleva János könyvekből tanulta, vagy maga kísérletezte ki. „A legfontosabb, hogy az ember minden részletében ismerje azt az épületet, amelynek a makettjét el akarja készíteni. Fényképezőgéppel szoktam bejárni a terepet, mindent tüzetesen áttanulmányozok, vázlatokat készítek, és csak aztán vágok neki a munkának. A legtöbbet az ablakokkal pepecselek, mert külön kell kivágni a kereteket, párkányokat, majd aláragasztani, hogy olyan hatást keltsenek, mintha odabent világítanának. Sok idő és türelem kell ehhez a munkához, de nekem mindkettőből van bőven” – vezet végig a makettvároson, és mesél az egykor volt, ma már csak itt álló, a megkülönböztetés végett kék tetővel ellátott épületekről.

Pleva János szinte az egész napját a nyugdíjasklubban tölti, ott van a kis műhelye, ahol nyír, ragaszt, festeget. Szlovákiában és Magyarországon is több városban volt már kiállítása, és azt mondja, a látogatók mindenhol két dologra csodálkoznak rá leginkább: az általuk is ismert mostani és a régi fényképek alapján készített régi épületekre. A gyerekeket az is érdekli, mi hogyan és miből készül, ezért épített nekik egy mesevárat háztartási limlomokból, csomagolóanyagokból, hogy megtanulják: egy kis fantáziával szinte minden újrahasznosítható. „Sajnos nincs türelmük a makettkészítéshez, az ő számítógépes világuk sokkal gyorsabb, mint ez az aprólékos munka. Aki ezzel akar foglalkozni, az nem siethet, és nem vághatja sutba az egészet, ha valami nem sikerül. Azt szoktam mondani, hogy a makettezés a mindennapi életre is felvértez kitartással, türelemmel, alapossággal. Hiszen tulajdonképpen azt is mindig építgetjük, csinosítgatjuk, és százszor újrakezdjük egy-egy kudarc után.”