Kemény tartással

Belső arcától, vérmérsékletétől, magánemberi énjétől merőben eltérő szerepek találják most meg Lengyel Tamást. Elvetemült gyilkos a televíziós bemutató előtt álló, kétrészes spanyol filmben, a Budapest angyalában, de ő húzza meg a ravaszt a Vígszínház készülő, A lovakat lelövik, ugye? című zenés-táncos produkciójában is. Ő, aki még a légynek sem tudna ártani. A tánccal pedig hadilábon áll.

* Szakmai élete nem kis intenzitással változott nemrég. Társulatot váltott, s ez a szerepeiben is megmutatkozik. A Punk Rock nem éppen szelíd gimnazistája után itt a Lovak maratoni táncversenyen induló Kerekes Robija, aki pisztolylövéssel »menti meg« társát, Glóriát.
Nagyon izgalmas élményekben van részem mostanában. Amióta a Vígszínházba szerződtem, rendkívüli impulzusok érnek. Nem tudom, mit szeretnék. Nem gondolkozom előre. Mindig a pillanatnyi feladat izgat, és annak próbálok élni. Ettől aztán semmire sincs időm, mert csak azon kattogok. Nagyon gyorsan változik a világ, ezért mostanában sokkal nehezebb perspektívában gondolkodni. A Lovak Kerekes Robija nagyon fontos szerep számomra. Talán életem egyik legfontosabbika. Olyan félelmekkel és vágyakkal kell szembenéznem, olyan számvetést kell készítenem, aminek már nagyon rég itt volt az ideje. Ezért szeretném, ha minden öröme és szenvedése a próbának a legtovább tartana, és én a legvakmerőbben mernék szembenézni saját magammal.
* Azzal a Lengyel Tamással, akinek komoly zűrzavart okoz a fejében, ha táncolnia kell.
Ugyanis nem vagyok egy Fred Astaire.
* Mondja is a Lovakban, hogy: »Nem tudok táncolni.« Mire Glória, a párja: »Csopakon csak lötyögni kell.«
Eszenyi Enikő, a darab rendezője és Duda Éva, az előadás koreográfusa így akartak a kedvemben járni. Hogy nekem végig csak lötyögnöm kell. De azért is meg kell dolgozni, hogy hitelesen lötyögjek.
* A Gothár Péter rendezte Makrancos Katában Lucentio szolgáját, Biondellót alakítja. Ehhez milyen erőket kell összpontosítania magában?
Mire késztet egy olyan szerep, amely nem nagyon beszél? Eltekintve a darab legviccesebb monológjától, amit a felvonásvég előtt én mondhatok el. Harcra késztet, hogy bár kevés van írva, a karakternek mégis van sorsa. Ami hiányzik a szövegből, azt a fejemben kell megtalálni. Harcra, hogy megjegyezhető legyek, mert hiú vagyok, mint akármelyik másik színész, és mert a cselekmény előremozdításában Biondello is részes. Bár azt hiszem, ez utóbbi csak maszlag. De akkor is, félre kell tennem a büszkeségemet, el kell fogadnom, hogy a történet nem köröttem, forog, és alázattal, végtelen türelemmel kell lennem. A darab versben íródott-fordítódott. Meglehetősen nehéz a természetességet és a verssorok ritmusát megtartva beszélni. Rengetegszer mondtam el a monológot, hogy ne a rímekre, hanem a tartalomra összpontosítsak. A nagy színpadot, a sok embert imádom. Lenyűgöz a figyelmük, vagy éppen felvillanyoz az unalmuk. Terelni őket, hatást elérni több mint ezer nézőnél elképesztő érzés. Kétszer reptetnek az előadásban. Egy székben ülök, és áthúznak a színpad felett körülbelül hat méter magasan. Engem, aki tériszonyos. Komoly feladat volt trenírozni magamat, hogy nem történhet semmi bajom. Szépen lassan emelkedtünk, méterről méterre, szoknom kellett a távolságot a hőn imádott föld és a talpam között. De már nem félek annyira. Ez is egy belső küzdelem eredménye.
* A spanyolokkal forgatott Budapest angyala Ángel Sanz Briznek állít emléket, aki 1944-ben ötezer zsidót mentett meg a koncentrációs táboroktól a spanyol nagykövetség megbízott ügyvivőjeként. Hogyan érezte magát nyilas tiszti egyenruhában? Megviseli lelkileg, ha ilyen elvetemült gazembert kell megformálnia, vagy a forgatás végén, amikor kibújik a jelmezéből, a karaktert is könnyűszerrel eldobja?
Furcsa helyzet volt. Először is azért, mert az első válogatást elügyetlenkedtem, de miután a film egy másik ügynökséghez került, kértem még egy lehetőséget. Nem szoktam ilyet csinálni. A legritkább esetben telefonálgatok, ám itt úgy éreztem, ez az én szerepem.
* Kripli is volt már, drogbáró is, nyilas tiszt még nem.
Egy felkapaszkodott, mindenre elszánt, durva nyilas tisztet kellett játszani, aki gyakran visszaél a hatalmával. Kicsinyes és bosszúálló. A hatalomban elfoglalt helye az, ami lehetővé teszi, hogy mindenen és mindenkin revánsot vegyen. Jó feladat volt, és azt hiszem, nem is sikerült rosszul. A karakterbe az agresszión, az erőszakosságon kívül került némi bizonytalanság is, amelytől a figura élővé és hitelessé vált. A forgatás nem viselt meg, hiszen a durvaság csak addig tartott, amíg a kamera forgott. Ott fekszenek az utcán a legyilkolt zsidótetemek, ez az állat pedig levizeli őket. A csőcselékből kapaszkodott fel, s mivel elég magasra jutott katonai berkekben, azt csinál, amit akar. A Tréfa című filmben, amelyet Gárdos Péter rendezett, nehezebb helyzetet éltem meg.
* A reverenda kötelez.
Egy tekintélyelvű, rendpárti, végtelenül szigorú tanító-pap vagyok a történetben, aki úgy gondolja, hogy az értékek megóvása végett már nagyon fiatalon el kell kezdeni az ember jó útra terelését. Ezért eszközeiben kíméletlen. Kellett valami, ami távolságot teremt a gyerekszereplők közt és köztem. Nem haverkodhattunk, mert az ártott volna a figura által megkövetelt tekintélyemnek. Ezért a forgatás szüneteiben a mogorva, undok színészt próbáltam magamra venni.
* Ma, tapasztalt színészként, túl a Radnóti és a budapesti kamaraszínházi éveken és több filmszerepen, mennyire zavarja, ha a figura legfőbb jellemvonásai között azt olvassa, hogy jóképű, rokonszenves, kellemes megjelenésű? Ösztönösen menekül az ilyen szerepek elől, vagy azokban is megtalálja a színészi csemegét?
Ha valóban nem lehet kihámozni mást, vagy a szerző nem ír többet a figuráról, akkor az meglehetősen zavar. De csak azért, mert ilyen esetekben valószínűleg rossz írással állok szemben. Egyébként nem menekülök semmi elől. Próbálom kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyeket az élet kínál. Igazából nem frusztrál semmilyen szerepkör, talán csak táncos-komikus nem szeretnék lenni. Minden figuránál csak az számít, honnan indul, és hová tart. Ha semmi sem történik a karakterrel, és a végállapot olyan, mint a kezdeti, akkor, sajnos, egy elfuserált szereppel kínlódom. Ebben az esetben még többet kell dolgozni, hiszen a megvalósításon kívül még az ívet, a változást is nekem kell kitalálni.
* A Jean Reno főszereplésével forgatott La Rafle című francia filmben Rudolf Hess szerepét kapta. Mire adott lehetőséget a figura?
Nagyon prózaian megfogalmazva: a nyaralásom finanszírozására. Ezt nevezzük megélhetési filmezésnek. A szerep gyakorlatilag szöveg és láb nélküli. Szöveg nélküli, mert két tőmondatom volt, és láb nélküli, mert nem fértem bele a totálba. Ezért térdelve kellett végigcsinálnom, mintha állnék. Nagyon kényelmetlen volt, de nem tartott sokáig. Másfél óra alatt felvették a jelenetet.
* James Deannek öltözött nemrég egy rangos magazin felkérésére. Meglepte az ötlet, vagy nem is annyira, hiszen közel érzi őt magához, sőt foglalkoztatja is a sorsa, s az a néhány film, amelyet ránk hagyott? És mindezen túl: véleménye szerint mivel tud napjainkban ekkora nimbuszt vonni maga köré egy tehetséges színész?
Nem gondolom, hogy a színészek korát éljük. Elképzelhetetlennek tartom ugyanis, hogy kompromisszumok nélkül, kitartva a jó ízlés, az igazi értékek és a valódi tartalom mellett színészóriások nőhetnének. James Dean pályája huszonnégy éves korában tragikus halálával derékba tört. Nem tudjuk, mit jelentene ő most. Egy biztos: a mai kor állandó versenyhelyzetet teremt, amelyben az érték nem feltétlenül fő szempont. Ezenkívül nem hiszem, hogy olyan gyorsasággal meg lehet újulni, mint ahogy azt a világ megkívánná. Hacsak az ember mögött nem egy komoly apparátus áll, amely minden lépését kiszámítottan megtervezi, és termékként bocsátja piacra az illetőt. Viszont ebben az esetben még mindig művészetről beszélünk? James Dean mindenesetre közel áll hozzám. Szeretem az egyéniségét, a törvényenkívüliségét. Az Édentől keletre című filmjéből monológot vittem a felvételire. A magazin felkérése meglepett. Soha semmilyen hasonlóságot nem fedeztem fel kettőnk közt. Kicsit tartottam is az egésztől, bár a képek minőségére garancia volt Dobos Tamás és Szabó-Veszélyes Áron neve.
* Miből töltekezik, hova nyúl magában ahhoz, hogy a legfárasztóbb próbákra is felvértezze magát? Honnan vár impulzusokat, kik felé fordul, hogy a napjai kellőképpen telítettek legyenek?
Ilyen vonatkozásban nem vagyok felvértezve. Ha baj van, sérülök, és rossz lesz a kedvem. Olyankor sokat telefonálok, beszélek a barátnőmmel, felhívom a barátaimat, és sietek kidumálni magamból a negatív energiát. Majd mindent újra kezdek. Úgy teszek, mintha semmi sem történt volna. Megpróbálom máshonnan megközelíteni a problémát. Persze nem megy, mire az élet egy óvatlan pillanatban kiadja magát. Titkon azt hiszem, hogy semmi sem történhet másképpen, mint ahogy van. De nem vagyok fatalista, hiszek a dolgok megváltoztathatóságában. Igyekszem nem zsörtölődni és elhinni, hogy az élet jót akar nekem. Nagyon fontos az utazás és az új környezet az életemben. Évente legalább kétszer el kell, hogy menjek. A teljes ismeretlenség kapcsol ki a legjobban. Egyébként meg sok filmet nézek, sokat sóvárgok és képzelődöm, hogyan nézne engem az ágyamból a tévében a Robert, a Niro, ha ő volna én, én pedig ő. Olvasok is, bár egy ideje, talán egy éve kevesebbet, mint szoktam, mert angol könyveket bújok. Az lassabban megy, de megfejtem a mondatokat. És nagyon sokat sportolok, hetente kétszer bokszolok, ez a legújabb felfedezés az életemben. Esetemben nemcsak a feszültség levezetésére szolgál, hanem szembeállít a gyávaságommal. A helyzetek megoldására kifejlesztett kliséimet a tornatermen kívül kell hagynom. A bokszban csak én vagyok, és a félelmeim. Ez az a sport, amely erősíti a koncentrációmat, az állóképességemet. Megtanít hallgatni az ösztöneimre, stresszhelyzetben nem elveszíteni a fejemet. Feltölt, és büszkévé tesz.