Katonás zöldövezet

 Észak-Karolina kulturálisan és politikailag is a déli államok közé tartozik. Kíváncsi turistaként meglátogattuk a híres Duke Egyetemet és a Sarah Duke által létesített csodálatos botanikus kertet. Elsétáltunk a város központjában található gyönyörű vörös téglaépületek között, amelyek valamikor dohányraktárakként működtek. A gazdagság láttán észünkbe jutott: vajon hány rabszolga élete kellett a Duke család vagyonához?

A rabszolgatartás öröksége, a nem olyan régen még törvénybe foglalt szegregáció és a rasszizmus a modern Durhamban is észrevehető. Ahogy a különböző városrészeken átautóztunk, azonnal nyilvánvaló volt, mikor vagyunk fehérek lakta negyedben. A rabszolgák leszármazottai egészen 1961-ig nem járhattak a Duke Egyetemre – ha akartak volna, és anyagi fedezetük is lett volna rá, akkor sem –, mert a színes bőrűeket a törvény kitiltotta onnan. De nemcsak az egyetemekről, hanem az éttermekből, szállodákból és más helyekről is. Szerencsére az ilyen diszkriminációnak ma már se híre, se hamva.

Látogatásom alatt két, az idén 50 éves hölggyel is találkoztam. Egyikük sem idevalósi, mindketten dolgozni jöttek. Az egyik, Angela elmesélte, hogy két fia közül az idősebbik katonának készül. Érettségi után nem talált munkát, és mivel az apja is szolgált az amerikai hadseregben, úgy döntött, az ő nyomdokaiba lép. Egy pillanatra megállt a villa a kezemben, mert éppen ebédeltünk. Angela olyan természetességgel mesélte mindezt, mint amikor kisebb fiáról mondott vicces történetet.

A másik hölgynek, Maureennak egy lánya és egy fia van. Lánya egyetemre jár, de a két éve érettségizett fiú nem mozdult ki a házból. Tovább tanulni nem akart, ezért Maureen a férjével féléves ultimátumot adott neki: ha talál munkát, és anyagilag független lesz, lakhat a szülői házban. Ha nem kezd magával valamit, hat hónap múlva el kell költöznie otthonról. A fiú fél év elteltével is otthon téblábolt, így a szülők újabb választás elé állították: vagy kiköltözik az autójába, vagy elmegy katonának – már ha felveszik. Maureen maga is szolgált a seregben egy rövid ideig. A fiút felvették a hadsereg egyik tagozatához, átesett a kiképzésen, egy hónap múlva utazik Irakba. Milyen jó az időzítés, mondja az anya, mert lányuk diplomaosztója is pont azon a hétvégén van, amikor a fiú hazajön búcsúzkodni. Ekkor már vagy egy percre ültem sokkosan.

Csendben figyeltem. Két, elit egyetemet végzett fehér nő ült velem szemben. Családjuk viszonylag jól szituált, a hölgyek és férjük is vezető pozícióban dolgoznak. Fiaik számára mégsem akadt jobb karrier a XXI. században, mint a katonaság. Sok évtizeddel ezelőtt a gazdag fehérek szegény feketéknek fizettek azért, hogy helyettük szolgáljanak a seregben. Pár évtizeddel ezelőtt az amerikai hadsereg szegény családokból származó fiatalokkal volt tele, akik csak ilyen módon jutottak diplomához, biztos fizetéshez, betegbiztosításhoz és más, a civil életben számukra sokszor elérhetetlennek tűnő előnyökhöz. Ma pedig fehér, ázsiai és fekete középosztálybeli fiatalok versenyeznek a jobb katonai állásokért annak ellenére, hogy egy afganisztáni vagy iraki kihelyezés után esetleg soha nem jönnek vissza, vagy megcsonkítva, lelkileg összetörve, egy életre sérülten.

Már egy falat sem ment le a torkomon. Ezek a fiatalemberek, kik még jóformán gyerekek, a sereg és a háború borzalmaival kénytelenek szembenézni. Válság van. És nem csak a gazdaságban.