Karácsony csillaga alatt születtek

A gyermekgyilkos

Földnélküli Jánost (1166–1216), Oroszlánszívű Richárd öccsét Scott Ivanhoe c. regényéből és a Robin Hood-filmekből úgy ismerjük, mint rendkívül negatív figurát. Rossz híréhez jócskán hozzájárult a katolikus egyház. János ugyanis apjához, Az oroszlán télen és a Becket című filmekből ismert II. Henrikhez hasonlóan ellentétbe került a pápával, és az engedetlenségéért kiátkozta őt. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a korabeli kolostorok krónikaíró szerzetesei a legrosszabbakat írták róla. A történészek kritikátlanul átvették állításaikat, így lett Jánosból fekete bárány. A múlt században akadtak kutatók, akik alaposan utánanéztek, egyházi propaganda volt-e mindaz a rossz, amit Jánosról írtak a régi krónikák. Munkájuk eredményeként a róla alkotott hagyományos kép ugyan sok részletében módosult, de emberi vonásai nem lettek rokonszenvesebbek. Uralkodásának igazgatási dokumentumaiból kiderült, hogy az országban rend volt, az intézmények jól működtek. János személyesen foglalkozott a közigazgatással, városokat alapított, fellendítette a kereskedelmet és a hajózást. Hamis volt tehát az a kép, amely Angliát zűrzavaros, belháborúk sújtotta országnak festette le János 15 éves uralkodásának idején. A békét csak a bárók 1215–16-os lázadása zavarta meg. Érdekes, hogy apja, a rendkívül intelligens II. Henrik nyolc törvényes gyermeke közül őt, a legfiatalabbat szerette a legjobban. Olyannyira, hogy az idősebbek rovására folyton neki kedvezett, testvérei birtokait neki ajándékozta. Ez volt az oka, hogy felnőtt fiai anyjuk támogatásával az apjuk ellen fordultak. Henrik talán saját hasonmását szerette legkisebb fiában. János is élénk észjárású, szellemes ember volt, több nyelven beszélt, szerette a könyveket, érdekelte a jog és a filozófia, a szegények számára ő is ételt osztatott, beteg szolgáit pénzzel segítette. Ha akarta, roppant megnyerő tudott lenni, és ezzel sokakat megtévesztett. De apjával ellentétben nem tudott uralkodni rettenetes dühkitörésein, kegyetlen bosszút állt ellenfelein, egy hűtlen főúr feleségét és gyermekeit halálra éheztette. Arra nem találtak bizonyítékot, hogy valóban a felesége ágya fölé szegeztette volna annak megölt szeretőit, a gyermekgyilkosság vádja alól azonban nem sikerült tisztázni őt. Egyik dührohamában saját kezével fojtotta meg és dobta a folyóba elhunyt bátyja fiát, a jog szerinti trónörököst. A 12 éves Artúrt eredetileg „csak” kasztráltatni és megvakíttatni akarta, hogy alkalmatlanná tegye az uralkodásra, de parancsát a fiú fogva tartói nem teljesítették, ezért maga végzett vele. Szerencse, hogy az ő fiának nem volt ilyen nagybácsija. Amikor Jánost egy katonai táborban elvitte a vérhas, a fia mindössze 9 éves volt. Ő lett III. Henrik, aki nemigen különbözött az apjától. Fia, I. Edward jó ismerősünk Arany János A walesi bárdok c. verséből és Mel Gibson filmjéből, a történelmi bakiktól hemzsegő Rettenthetetlenből.

A tízéves feleség

Petronilla Paolini Massimi olasz költőnő (1663–1726) 4 éves volt, amikor apja politikai gyilkosság áldozata lett. Mivel anyja attól félt, hogy abruzzói birtokaikra más teszi rá a kezét, Rómába ment, rokonuktól, a pápától remélve segítséget. X. Kelemen mai szemmel nézve ugyan furcsa módon, de segített: különleges engedélyt adott, hogy a tizedik évét még be nem töltött kislány feleségül mehessen egy tekintélyes, negyvenes éveit taposó római nemeshez, a pápai börtönként szolgáló Angyalvár kapitányának helyetteséhez. Az anya beleegyezett, gondolván, hogy a szép birtokért, gazdag hozományért cserébe Massimi nyugodt életet biztosít a lányának. De nem így történt. A házasság, amelyből három fiú született, nagyon hamar tönkrement. A férj éretlen gyerekként kezelte, mindenben durván korlátozta Petronillát, végül már azt sem engedte, hogy együtt lehessen a gyermekeivel. A legidősebb fiú 11, a legkisebb 8 éves volt, amikor anyjuk 1690-ben elhagyta Massimi házát, és egy kolostorba vonult, ahol versírással és filozófiai tanulmányokkal teltek napjai. Nagyon szűkösen élt, mert Massimi nem volt hajlandó visszaadni a hozományát. Tett ennél rosszabbat is: nem engedte, hogy az asszony ápolja a beteg középső fiút, aki 13 éves korában meghalt. XII. Ince és utódai már nem voltak olyan engedékenyek, mint Kelemen: Petronilla hiába kérelmezte házassága felbontását vagy legalább a hozománya visszaszolgáltatását. Csak 1707-ben, férje halála után költözhetett vissza a Massimi-palotába, láthatta viszont a fiait és élvezhette vagyonát. Közben művészi körökben ismertté váltak a versei, a perugiai és két római művészeti akadémia tagjává fogadta. A feministák zászlójukra tűzhették volna a nevét, mert több versében is a nők alávetett szerepét panaszolta: „Elménk minden nemes művelésre kész… a természet sem vonta meg nemünktől ajándékait: csak a férfi az, aki zsarnokoskodik értékeink felett.” 63 éves korában, Rómában halt meg. Szerény síremléke ma is látható a Trasteverén álló Sant’ Egidio templomban.

Aki Beethovennel párbajozott

Joseph Woelfl (Wölfl, 1773–1812) Salzburgban született, akárcsak Mozart, akinek az apjánál tanult. Másik tanítómestere Michael Haydn volt. Woelfl is csodagyerekként kezdte: hétéves korában lépett fel először nyilvánosan mint hegedűs, és 13 évesen írta első szerzeményét. Felnőttkorában mégis zongoristaként aratta sikereit. A legnehezebb, legvirtuózabb darabokat is könnyedén el tudta játszani. Ezt kortársai szerint kezének előnyös felépítése tette lehetővé. A nagyon magas Woelflnek hatalmas kezei voltak. Hosszú ujjait sokkal szélesebb terpeszben tudta használni, mint egy átlagos zongorista, akár 13 billentyűt is képes volt velük átfogni. 1790-ben Bécsben tökéletesítette zenei tudását. Nagyon jó kapcsolatba került Mozarttal, ő ajánlotta be egy lengyel nemeshez zenemesternek. Négy év után munkaadója elvesztette a vagyonát, így Woelfl visszatért Bécsbe, s ott operaszerzőként és zongoravirtuózként vált ismertté. 1799-ben Wetzlar von Plankenstern báró bécsi palotájában, népes zeneértő társaság előtt jelentős esemény zajlott: egy akkoriban divatos zenei párbaj. Woelfl riválisa nem más volt, mint a nála 3 évvel idősebb Beethoven. Azt gondolhatnánk, hogy nem volt esélye a géniusszal szemben, de nem így volt. Voltak, nem is kevesen, akik Woelfl játékát találták virtuózabbnak, bár azt mindenki elismerte, hogy Beethoven verhetetlen az improvizálásban, és több lélek van a játékában. A két művész barátságán ez mit sem változtatott, Woelfl csodálta Beethovent, az pedig becsülte benne a jó pianistát, és kedvelte a mindig jó kedélyű, rokonszenves embert. 1799-ben hangversenyezett először Párizsban, óriási sikerrel. A lapok úgy írtak róla, mint Európa legjobb pianistájáról. Özönlöttek hozzá a tanítványok, ő tanította Napóleon első feleségét, Joséphine-t is. Londoni fogadtatása még a párizsit is túlszárnyalta. Londonban halt meg, sikerei csúcsán, mindössze 39 évesen; állítólag a túlhajszolt munka tette tönkre. Zongoraművei Angliában még évtizedekkel a halála után is nagyon népszerűek voltak, minden jobb házban megtalálhatók voltak a kottái. A zenetörténészek szerint Woelfl a romantikus zongoravirtuózok előfutára volt. De épp a romantikus zongoraművészek, Liszt, Schumann és társaik homályosították el annyira, hogy a világ teljesen megfeledkezett róla. Csak a 20. században fedezte fel újra Laure Colladant, a kiváló francia zongoraművésznő, és azóta ismét hallani a műveit.

A zseniális szélhámos

Ha rangsorolni kellene a világtörténelem legnagyobb szélhámosait, biztos, hogy Gregor MacGregor (1786–1845) az elsők közé kerülne, ha ugyan nem az élre. A tisztes tengerészcsaládból származó skót férfiú, miután katonaként Latin-Amerikában töltött némi időt, úgy tért haza 1820-ban, mint Poyais szigetének kormányzója. A nem létező országot úgy írta le hiszékeny honfitársainak, mint tejjel-mézzel folyó Kánaánt, ahol már csak vállalkozó szellemű, ügyes brit telepesekre van szükség, hogy kiaknázzák a földben rejlő mesés kincseket, és elindítsák a kulturálatlan, ámde barátságos vadakat a civilizáció útján. Azt állította, hogy a közép-amerikai miszkitók fejedelme szolgálatai fejében ráruházta a Hondurasi-öböl egyik szigetét, amelynek korlátlan uraként címeket, rangokat, földbirtokokat adományozhat. Persze nem ingyen. Lett is rögtön nagy tülekedés MacGregor kegyeiért. Szép kreol feleségével a legelőkelőbb körök fogadták, egymást érték a tiszteletére adott bankettek. Kijelentette, hogy mint skót hazafi, a hős Rob Roy leszármazottja minden skótot előnyben részesít a birtokvásárlásoknál. Egy nem létező kapitány, Thomas Strangeways neve alatt vaskos könyvet, valóságos dicshimnuszt jelentetett meg a szigetről, Skóciában „poyais-i dollárokat” veretett, amelyeket irodáiban be lehetett váltani. Zseniális – mondhatnánk, csakhogy sokan azok közül, akik egy jobb jövő reményében, utolsó pénzükön hajóra szálltak, soha nem tértek vissza, mert trópusi betegségek végeztek velük. Akiknek sikerült visszatérniük, nem akarták elhinni, hogy MacGregor közönséges szélhámos. Azt terjesztették, hogy a tanácsadói és alkalmazottai hibájából jártak pórul. MacGregor akkor már Párizsban toborozta a telepeseket, de előtte még óriási kölcsönt vett fel egy londoni banktól. A franciák azonban gyanakvóbbak voltak, mint az angolok, és társaival együtt letartóztatták a skót imposztort. A sors iróniája, hogy őt felmentették, csak segítőit ítélték el, de azok sem kaptak súlyos büntetéseket. MacGregor visszatért Angliába. Ott haja szála sem görbült, és egészen 1839-ig szédítette az embereket a gazdag sziget meséjével. Amikor már végképp senki sem hitelezett neki, Venezuelába ment. Mint szabadságharcos, aki generálisként küzdött Venezuela függetlenségéért, nyugdíjat kért és kapott az ottani kormánytól. Miután annyi embertársát nyomorba döntötte, egy esztendő híján hatvanévesen, természetes halállal halt meg Caracasban.