Április első hetében ragyogó napsütésben a Rozsnyó melletti Jólészen, Krajlik József portáján jártunk. Úgy gondoltuk, látunk majd bársonyos nyulakat, bolyhos kiscsibéket, mindazt, amit a legtöbb ember már csak a húsvéti képeslapokon csodál, és ami nélkül nemrég még elképzelhetetlen volt egy rendes falusi udvar. De amit találtunk, az maga volt a gömöri édenkert.
Krajlik József a telefonba csak annyit mondott, hogy hát igen, van neki vagy harminc nyulacskája, pár tyúkocskája, meg pár galamb is akad. Aztán kiderült, hogy nem akármilyen tapsifülesekről meg szárnyasokról van szó: mind fajtatiszta, törzskönyvezett, a gazdájuk kiállításokra jár velük.
„Ha megtetszik, veszek belőle”
Tele is a nappali fala oklevelekkel, és körülbelül ennyi is, ami haszon származik az állatseregletből, na meg persze az öröm. Mert amit Krajlik József és neje, Karolina művel, az szenvedély. A házigazda elmondja, hogy már a szülei is tartottak mindenféle jószágot, amelyet meg lehetett enni – nyulat, tyúkot, kacsát, libát. Úgy nőtt fel, hogy a falusi portához hozzátartozott a nyúlketrec meg a baromfiudvar. Természetes volt, hogy ő is ezt folytatja, aztán ahogy a kisállattenyésztők szövetségének tagja lett, és elkezdett kiállításokra járni, egyre inkább érdekelték a fajtatiszta állatok.
„Ha egy kiállításon, börzén megtetszik valamilyen különleges példány, veszek belőle. Nincs nagyobb öröm annál, mint amikor nálam szaporodik” – mondja József. Felesége beleházasodott és beleszokott az állattartásba. „Eleinte zúgolódtam, de rájöttem, hogy Jóskát ezzel együtt kell elfogadnom. Ma már ugyanolyan büszke vagyok az állatainkra, mint ő” – mondja az asszony. Igazán akkor értjük meg, miről beszél, amikor kimegyünk az udvarra és ott a tucatnyi körülkerített részen, az ólak sokaságában végignézzük a számos szebbnél szebb jószágot. Noé érezhette így magát, amikor a bárkájából kivonultak az állatok, ahogy Krajlik József, amikor mutatja nekünk a gazdaságát.
Élj a nyúllal barátságban
Húsvét közeledtén először a nyúlketrecekhez megyünk, ahol egy megtermett, vagy nyolckilós belga óriást zavarunk meg délutáni szunyókálásában. Párja is van, épp fészket rak, mert kisnyulai fognak születni. Nem is engedi, hogy kivegyük, még a gazdáját is megkaparja. A csincsillának már megszülettek a kicsinyei, de még vakok. Szénából és szőrből rakott fészekben pihennek, anyjuk nyugtalanul figyeli, ahogy fényképezzük őket. Vannak már nagyobb, háromhetes csincsillák is, nem tudjuk megállni, hogy meg ne szeretgessük őket. Krajlik Józef közben egy pannon fehér nyulat ragad nyakon – ott kell megfogni, hogy ne kaparjon. Elegáns, szép állat, pontosan úgy áll a füle, olyan a súlya, a testtartása, annyira selymes a bundája, ahogy annak lenni kell. Merthogy a versenyeken mindezt nézik és pontozzák. Összesen száz pontot kaphat egy nyúl, Krajlikék nyulai legalább 97 pontosak.
Mendi, a palotapincsi két lábra állva kukucskál be az ólakba, a nyulak rá se rándítanak. Bobi, a berni pásztor irigykedve nézi a kerítés mögül, őt nem engedik ki, amikor vendég jön, mert fiatal még, és izgága. Van még egy farkaskutya, Dzsoni, aki csak úgy jött a házhoz, mert tudta, hogy itt jó dolga lesz, és a Lord névre hallgató koromfekete csau-csau, aki óvatosan sompolyog mellénk, amikor már távozóban vagyunk. Macskák is akadnak a portán, de ők nem sündörögnek körülöttünk, hanem végzik a dolgukat – egerésznek. Azt látjuk, hogy a kutyáktól nem tartanak, azok pedig egyszerűen nem vesznek róluk tudomást. Itt minden állat békés és barátságos, megszokták, hogy ennyien, ennyifélék élnek együtt, és ebben a kavalkádban egy idegen ember már nem oszt, nem szoroz.
Megvette volna egy emír
A ketrecektől a vízi szárnyasokhoz megyünk, igencsak úri dolguk van a kertek alatt csordogáló patak partján. Termetes szürke-fehér tollazatú pomeráni ludak, pézsmakacsák és roueni kacsák lubickolnak a vízben, legelnek a parton, mindegyiknek gyűrű a lábán – természetesen ők is törzskönyvezettek. Egy kerítéssel odébb bronzpulyka kakas udvarol a tojóknak, a dúcból turbékoló lahore galambok figyelik. „Ez Pakisztánban őshonos fajta, sólyomvadászatokon használják zsákmányként. Náluk már olyan kevés van belőle, hogy mindenhol keresik, itt is járt egy emír küldönce földig érő fehér ruhában, és az összeset meg akarta venni tőlem. Mondtam neki, hogy mindent a szemnek, semmit a kéznek, egyet sem adtam el” – mosolyog Krajlik József. Galambból láthatjuk nála a legtöbb fajtát: magyar fodros, kopasznyakú erdélyi, lengyel hiúz, rézpirók, erdélyi duplakontyos, indiai páva, fonákszárnyú és magyar parasztgatyás galambok élnek együtt a nevükhöz illő szelídségben és békességben. Még egy parókás galambot is látunk – afelől, hogy ő is észrevett bennünket, kételyeink vannak, mert a fejtollai takarják a szemét, de a gazdája szerint éppen annyit lát, amennyire szüksége van. Ez emberi szemszögből nézve sem megvetendő, de filozófia eszmefuttatásokra nincs időnk.
Egyik ámulatból a másikba esünk, és akkor még nem láttuk a koromfekete, Indonéziából származó ayam cenami tyúkot. A csőre, a taraja, a szeme, a bőre és amint egy mélyhűtőből kivett példányon megszemlélhetjük, még a húsa is fekete – de láss csodát, a belőle főtt húsleves aranysárga. Európában igazi ritkaságszámba megy, egy tojó vagy kakas ára a 100 eurót is eléri, húsz darab keltetni való tojást pedig 300 euróért adnak. Rendkívül nehezen szaporítható, a színét adó magas melanintartalom miatt a tojásban lévő kéthetes csibe gyakran elpusztul, és a fias tojások kevesebb mint fele kel csak ki. Krajlikéknál tekintélyes fekete sereg vonul végig az udvaron belőlük, élén egy délceg kakassal, amely megvető pillantásokat vet a szomszédos udvarrészben tébláboló selyemtyúkokra. Éjfekete tekintetéből az olvasható ki, hogy mélyen megveti az olyan szárnyast, melynek szőre van, és őszintén megvallva, mi sem láttunk még ilyet. Szelíd, békésen kapirgáló fajták, még a kakas tétova kukorékolása is azt sugallja, hogy tudatában van a másságának.
A megújuló élet csodája
Nem úgy a pompázatos pikkelyes ezüst wyandotte-csapat, amely tökéletessége teljes tudatában peckesen vonul a kert végi cserjésbe. Nagy megtiszteltetés oda kibocsáttatást nyerni, és mindig csak egy faj részesül ebben a kegyben, mert mint tudjuk, két kakas nem fér meg egy szemétdombon. Így van fácánéknál is, ezért lakik a gyémánt-, az ezüst-, az arany-, a kék nyerges és királyfácán mind-mind külön kalitkában. Leginkább a gyémántfácán kakast csodáljuk meg, amely színpompás tollazatát illetően akár egy arapapagájjal is vetekedhetne. Ahány szárnyas, mind most rakja vagy költi a tojásait, húsvétig duplájára nő az állomány. „Most kb. kétszáz állatunk van, húsvét után négyszáz is lesz. Két hete kelt ki nyolcvan hampshire csirke, őket még bent tartjuk, kukoricaliszttel etetjük, amíg nem süt melegebben a nap” – mutatja Krajlik József a melegítőlámpa fényében zsizsegő, pár napos kiscsibéket.
Olyanok, mint egy mozgó-hangzó aranyszőnyeg, falun felnőtt ember létemre is úgy belefeledkezem a látványukba, mint aki még sosem látott ilyet. Arra gondolok, ez a pontos szabályok szerint működő élővilág lehet az, ami Krajlikékat is lenyűgözi, ezért vállalják a rengeteg munkát, sok fáradságot, kiadást. Azt mondják, a haszonállat nem arra van, hogy szeressük, dédelgessük, csak törődni kell vele, aztán eladni, elajándékozni, megenni. Megköszönni sem szabad, a gazda szívessége, hogy valakinek állatot ajándékoz, és azt más szívességgel kell viszonozni. Lekendezni pedig végképp nem illik az állatok felett, mert ők nem szépek, aranyosak, hanem olyanok, amilyennek lenniük kell. Mi pedig arra gondolunk, hogy épp ezért szerethetők, és hogy boldogok, akik látják bennük ezt a tökéletességet, a mindig megújuló, sokféle élet csodáját.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.