Imelyről a magyar válogatottba

Kovacsicz Mónika és Zácsik Szandra. A magyar női kézilabda-válogatott és a Ferencváros mindkét erőssége a Csallóközből indult.
Mindkettő komáromi születésű, de gyökereik a több mint kétezer lakosú Imelyre nyúlnak vissza. Egy ottani olvasónk kérte, hogy mutassuk be a két lányt, akik nemcsak kitűnő kézilabdázók, hanem csinosak is...

Mónika
A 28 éves Mónika és a hat és fél évvel fiatalabb Szandra – bár később nem ugyanolyan utat jártak be, mégis találkoztak – egyaránt a Naszvad csapatában kezdte pályafutását. „Az imelyi alapiskolában adódott egy olyan lehetőség, hogy ha lesz érdeklődés, járhatunk kézilabdaedzésre” – kezdi Mónika, s közben rendre inti kutyusát, mert neki is volna mondanivalója. Az iskolából hazatérve megbeszélte a dolgot a szülőkkel; kifogás nem volt, csak az a kikötés, hogy úgy vágjon bele, ha valóban komolyan gondolja. Az akkor nyolcéves kislány persze nagyokat igenelt. Más sportra a faluban nem nagyon volt lehetőség, legföljebb arra, hogy iskolai szinten fusson, magasba és távolba ugorjon. Mivel „kis fürge volt mindig”, megtetszett neki a kézilabda. 1994-től játszott a naszvadi juniorcsapatban – nevelőedzője Nagy Mária volt –, de a felnőttek közé is kirándult, s közben bekerült a szlovák korosztályos válogatottba. Az alapiskola elvégeztével az érsekújvári egészségügyi szakközépiskolába felvételizett, de csak egy évet töltött ott, mert a tehetséges jobbszélsőt szerződtette a Békéscsaba, s ott le is érettségizett. Négy évig volt Győrben, majd átlépett Budapestre, a Fradiba. A 2007/2008-as idény befejeztével kiment Dániába, a Viborghoz, tavalyelőtt jött vissza a zöld-fehérekhez.
„A legjobb két évem Dániában volt: bajnokok lettünk a Viborggal, s megnyertük a Bajnokok Ligáját is.” Közben megtanult dánul, ez kötelező volt – mondja. „Nem ment könnyen, heti két alkalommal jártunk nyelvtanfolyamra, de rendesek voltak, mert segítettek. Egyébként nekem könnyebb volt, mert tudtam beszélni a szerb Bojana Popoviccsal, amit nem értettem, azt ő lefordította nekem. De voltak ott mások is, akikkel szót értettem. Mindmáig nem felejtettem el dánul, mert Lundéval szoktam ma is beszélgetni. Egyébként tetszett ott az élet: nyugalom volt, senki sem rohant, mindenki igyekezett segíteni.”
Pályafutása nagyon fontos állomásának és egyben legnagyobb sikerének tekinti a 2005-ös világbajnoki bronzérmet – abban az évben került be a válogatottba, a honosítással nem volt gond, teljesítette a feltételeket, már évek óta Magyarországon élt, volt lakáscíme – és a 2008-as pekingi olimpia negyedik helyét. Nagyon sajnálja, hogy az idei londoni játékokon nem lesz ott a magyar női válogatott, mert épp az olimpia miatt jött el Dániából, úgy érezte, otthonról könnyebb bejutni a nemzeti együttesbe, jobban szem előtt van. Ez sikerült is neki, hiszen mindjárt gólkirály lett. „Sok szerencse kell hozzá – mondja –, de nem is ez a fontos, nem az a lényeg, hogy én hány gólt lövök, hanem az, hogy a csapatnak jól menjen, az nyerjen.” Nem kevésbé büszke arra, hogy 2009-ben a Viborggal megnyerte a BL-trófeát, tavaly pedig a Fradival KEK-győztes lett.
Bár sűrű a programja – edzések, bajnoki és kupamérkőzések, válogatottbeli szereplés –, sokat pendlizik a Csallóköz és Budapest között. Nemcsak a szülei, hanem párja, a volt kajakos Szabó Zoltán, aki a világbajnok Attila ikertestvére, is itt él. A komáromi fiatalember gyakran eljár Mónika meccseire, így mégsem annyira távkapcsolat az övék. „Ha nem tudok hazamenni, akkor hétvégére ő jön.”
A mai kézilabda nem finom hölgyeknek való sport. Mónika a maga 170 centijével és 64 kilójával nem éppen behemót alkat, de úgy véli, hogy aki fél, az ne is menjen ki a pályára. Tervei merészek: szeretne a Fradival legalább ezüstérmet szerezni a bajnokságban, hogy a BL-selejtezőben indulhassanak, és a KEK-győzelem megismétlése se lenne rossz. „Ehhez persze szerencse kell, meg jó játék. Nagyon szeretném azt is, ha a válogatottban újra felidéznénk az egykori szép időket.”

Szandra
Mónika példája erős motiváció volt a hat és fél esztendővel fiatalabb lány számára, bár arra, hogy unokanővére segítse pályáján, nemigen volt lehetőség, s Mónika szerint nem is volt rá szükség, mert Szandra nagy tehetség. A 183 centi magas átlövő szerint úgy adta a fejét erre a sportra, hogy a barátnője elkezdett kézilabdázni, ő meg elkísérte edzésre, s megtetszett neki a sportág. Hét esztendeig volt a Naszvad játékosa, aztán 2004-ben a Vác szerződtette, két évre rá a Ferencváros. 2009-ben az RK Krim Ljubljanához került – egyébként ugyanabban az évben hívták be a válogatottba. Az ő honosítása bonyolultabb volt, mint Mónikáé: az európai szövetsége eltiltotta arra hivatkozva, hogy egy időben két szerződése van. Miután tisztázódott a dolog, végre magára ölthette a válogatott mezét. A szlovén csapatban egy idényt játszott, tavalyelőtt újra az FTC-Rail Cargo Hungariához igazolt.
„A Fradiban éreztem magam a legjobban, azért is tértem vissza – árulja el. – Nagyon fiatal a csapat, meg más szempontokból is itt érzem magam a legjobban. Ha sorolnám, minden a Fradi mellett szólna.” Például az, hogy itt tanult a legtöbbet. Amikor az FTC-hez szerződött, Németh András irányította a csapatot, s már az első év rengeteget adott neki, az azóta eltelt időben pedig komoly játékossá nőtte ki magát. Érvényes ez akkor is, ha csak 22 éves lesz áprilisban. „Sokan mondják, hogy a sport miatt kimaradt a gyermekkoruk. Én nem így vagyok vele. A kézilabda rengeteget adott, sok helyen megfordultam Európában. Sokkal jobb, gazdagabb volt a gyermekkorom, mint a többi iskolásé.” Ha csak teheti, hazaugrik. Persze nem mindig van rá lehetőség, beszélgetésünk napján is a szüleit várta Budapestre, hogy szurkoljanak neki a meccsen. Az öccsét ritkábban látja, mert ő is sportol, Imelyen focizik.
Szandra ifiként érte el legnagyobb sikerét: ezüstérmet nyert magyar színekben a 2009-es junior-Eb-n. Fájlalja, hogy nem jutottak ki az olimpiára, annál is inkább, mert ő még nem élte meg a játékok csodás légkörét. Így most arra összpontosít, hogy a Fradival megvédje a KEK-győzelmet, a válogatott pedig sikerrel vegye a márciusi vb-selejtezőt. Mindehhez persze az a legfontosabb, hogy egészséges maradjon. Fiatal kora ellenére alaposan megkínozták a sérülések. Tavalyelőtt vállműtéten esett át – a leszakadt porcot vissza kellett csavarozni –, nyolc hónapig tartott a kényszerszünet. Tavaly szeptemberben derékbántalmak kínozták, de volt már bokaszakadása is. Próbálja megelőzni a bajt – minden kedden jár gyógytornász a klubba, aki adja a feladatokat –, de ez nem mindig megy.
Mit mást is kívánhatnánk búcsúzóul a fiatal tehetségnek, mint azt, hogy sikerüljön, és még sokat halljunk róla. És unokanővéréről is.