Időutazás

Bár jómagam is tanár volnék, ezek a viszontagságos események nem mind velem történtek meg. Csupán egyes szám első személyben adom őket közre. Úgyhogy az itt olvasható történeteket nem érdemes megpróbálnia az olvasónak valamilyen iskolával azonosítani. Vegyék úgy, mintha a szereplők mind csupán a képzelet szülöttei volnának. Bárminemű vélt hasonlóság kizárólag a véletlen műve. Valós tény viszont: pedagógusnak lenni állandó kaland.

Időutazás
Osztálykirándulásra Ópusztaszerre mentünk. A történelmi emlékparkban befizettünk az ún. oskolás programra, amelynek lényege, hogy nemcsak megtekintettük a skanzenben a régi iskolát, hanem be is ültünk valamennyien a padba, s visszautaztunk az időben 1926-ba. Azért épp abba az évbe, mert a következőben már hivatalosan eltörölték a fizikai bántalmazást. Érdekes – töprengtem –, én a ’80-as években voltam diák, mégis jól ismertük a körmöst meg a pofont. Otthon el sem mertem árulni, ha kaptam a suliban, mert rögtön megtapasztaltam volna a párját. Akkoriban a szülők még úgy tartották, ha kapott a csemetéjük, hát megérdemelte.
Sőt, emlékszem egy ominózus bejegyzésre a rajzórán. Már ez is, hogy épp egy nevelési tárgyból, amit sok iskolában akkor már nem is osztályoznak! Idézem: „Rendetlen magaviseletével zavarta a tanítási óra menetét.” Apám visszaírta: „Legközelebb tessék a szájára vágni.” Bizony, és másnap reggel kopognom kellett a tanácsterem ajtaján, odabent aztán kézről kézre járt az ellenőrzőm, és az egész iskola tudta, hogy szülőm felhatalmazott minden tanárt, bátran neveljen, ne csak jó szóval oktasson. Otthon nem is kérdezték, miért kaptam a bejegyzést. A helyzet egyébként triviális volt: őszi csendéletet festettünk, és én menet közben megettem a gyümölcsöket… Nem én voltam a hibás, kérem szépen – gondolom én ma is. Ha valaki hatodik órán korgó gyomrú gyerekkel almát, körtét, szőlőt rajzoltat, az pedagógiai melléfogás.
A skanzenbeli tanító úr megkérdezte a gyerekeket, mit értenek fizikai bántalmazás alatt. „Testi fenyítést” – jelentkezett Andi. Nos, abszolút félreértelmezte a szókapcsolatot. „Tévedés – világosított fel a tanyasi pedagógus –, a fizikai bántalmazás nem más, mint nevelés. Ismételjétek utánam: ne-ve-lés!” Természetesen nádpálcával utasított. És a gyerekek respektálták. Néhány jómadár próbálkozott eleinte ezzel-azzal, de végül mind beadta a derekát. Valószínűleg az is sokat segített, hogy elsőként rögtön engem küldött e kiváló elmepallérozó a sarokba (lám, ő is egyből kiszúrta, hogy engem szabad), én meg szó nélkül beálltam. Nosztalgiából. Aztán választhattam körmös, tenyeres és segges között. Tanítványaim vidám közfelkiáltással megszavazták a seggest. Azért csak elrepült az idő felettem. Nem tudtam megérinteni a lábujjamat, amikor lehajoltam, pedig a segges csípősen az igazi.