Horrorba hajló cukiságok – milyen mese (nem) való a gyerekeknek?

Az utóbbi időben egyre több szülő választ tudatosan mesekönyvet, és szándékosan mellőz néhány kiadványt a klasszikus mesék közül, meg is indokolva, miért. Mások a régi és köztiszteletben álló mesék védelmében emelnek szót.

A problémáról úgy szereztem tudomást, hogy egyik ismerősömék a közösségi portálon nyilvánosan kikeltek a Bogyó és Babóca mesekönyvsorozat ellen. Bár a mi lányunk is nagy Bartos Erika-fogyasztó (ő jegyzi a babócás könyveket), különösebb jelentőséget nem tulajdonítottunk a jelenségnek. Igazából tisztában voltunk azzal, hogy ezek a könyvek a felnőttek számára lebutítottnak tűnnek, de megegyeztünk abban, hogy 1–3 éves gyerekünknek sokkal nyugodtabb szívvel adjuk, mint az ijesztő bolgár illusztrációkkal készült, 1950-es évekből származó nagy Andersen-kötetet, amitől annak idején mi is féltünk kicsit (ezért jól összefirkáltuk). Éppen ez volt az, ami miatt megtartották pozícióikat Babócáék a szerzőnő másik sikersorozatával, az Anna, Peti és Gergővel együtt: mert ha úgy éreztük is, hogy lehetne benne egy kicsit több vagy szebb, nem találtunk semmi olyat, ami szerintünk nem való oda. És amin nagyon meglepődtünk, hogy a gyerek újra és újra előveszi őket, fejből mondja a szövegeket. De a legjobban akkor is a családtagokról szóló hétköznapi történeteket szereti: például ha elmondom, mi történt velem aznap, vagy gyerekkoromban. Kapott már magyar népmeséket is, csak hát soha nem kérte, hogy vegyük le neki a polcról. Biztos eljön az ideje ennek is. Nem gondolom, hogy a klasszikus mesék mellőzése a túláradó szülői buzgalom csökevénye. Néhány Grimm- és Andersen-darabot még kamasz koromban is indokolatlanul ijesztőnek találtam. Vagy ott van abszolút kedvencem a régi mesekínálatból, a Varjúdombi mesék, mely számomra képileg és szövegileg is csemege, de tízéves kor alatt nem adnám senkinek. Inkább tizenöt. Az alábbiakban egy gyerekekkel foglalkozó szakember, egy meseíró és egy gyakorló családapa gondolatait olvashatják a témáról. A lényeg röviden talán annyi, hogy más korú és érdeklődésű gyerekeknek más-más mese való. Nem is beszélve azokról a felnőttekről, akik szeretnének gyerekek maradni.

Dobsa Fodor Mónika néptáncoktató, a Kuttyomfitty társulat tagja

Nagyon nagy a különbség az egyes korosztályok meseigénye között. Az egész piciknek nem kell több, mint az ölbeli játékok, mondókák. Aztán igenis, a 2-3 évesnek tökéletes a Bogyó és Babóca meg a többi egyszerű kis rövid történet. A népmesék ideje inkább csak nagyovis korban jön el, de az is válogatva, inkább Grimm, Benedek Elek gyűjtéseiből. Az én gyerekkoromban még volt ajánlott életkor a könyvek hátulján. A népmeséket a régi könyveimből olvasom a gyerekeknek, és ehhez nagyjából tartom is magam, a legtöbb népmesekönyvet nyolcéves kortól ajánlják. Iskoláskorban vígan jöhetnek a színvonalas kortárs mesék: Berg Judit, Marék Veronika, Janikovszky Éva, Lázár Ervin stb. A lényeg, hogy olvassunk, mert a rémisztőnek tűnő meséből a gyerek annyi belső képet alkot magának, amennyi kell neki, de ha képernyőn látja, az ott van kerek perec, nehezen veri ki a fejéből. A népmesékben megvan a funkciójuk a rémségeknek, de a műmesékből kicsi gyereknek csak olyat szabad olvasni, ahol a jó győzedelmeskedik. Egyébként például a tündérmeséket is anno férfiak mesélték férfiaknak, gyakran heteken keresztül, egyes ilyen mesék lejegyezve 300 oldalasak is lehetnek. 

Kövesdi Károly

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a magyar népmese egyszer védelemre szorul. Hohó! Nem addig van az! Nem kerek a világ, hanem – sugallják egyesek – lapos, mint egy lepény. Kiülök a szélére, lelógatom a lábamat, és azon agyalok, milyen durva, erőszakos, a gyermeki lelket mennyire felzaklató szörnyűségekkel telizsúfolt világba nyit ajtót a magyar népmese. Ölnek, vágnak benne, folyik a vér patakokban. Pfuj. Zárjuk el tőlük a gyerekeket.

Szót sem érdemelne a jelenség, ha elvétve fordulna elő. Ám egyre több embertől és egyre gyakrabban hallom: ne olvassunk, ne mondjunk magyar népmesét a gyereknek, mert sérül a kicsi, ártatlan lelke a sok erőszaktól. Ki hallott már olyat, hogy a griffmadarat saját testből kivágott hússal kell etetni!? Hogy a gömböc bekebelez mindenkit, aki elébe kerül? Hogy a hétfejű sárkány – belegondolni is borzasztó – emberszagot érez? Hiszen ettől a gyerek rosszat fog álmodni, bepisil és felsír éjszaka! Olyan trauma éri, hogy egész életére kihatással lesz.

Kedves szülők, apukák, anyukák, kedves nagypapák! Meséljenek csak nyugodtan magyar népmesét a csemetéjüknek. Ne higgyék, hogy a világ attól jobb és békésebb lesz, ha annak hazudjuk. Ha pihe-puha selyembe csomagoljuk a gyereket, és a széltől is óvjuk. A televízióból ömlik az erőszak, az internetes portálok a nézettség és a profit bűvöletében a legalpáribb ösztönökre vadásznak, az elektronikus játékok nemkülönben. Úgyhogy bőven van konkurenciája a „népi erőszaknak”. Ha a gyerek nyiladozó értelmével megtudja, hogy erőszak is van a világon, fel tud rá készülni. Pláne, ha azt is tudja (mert a mesékből megtudhatta), hogy az erőszaktevő, a negatív hős mindig elnyeri méltó büntetését. És minden esetben győz az igazság, a szeretet. Mi több: a gonosz legyőzése valódi katarzist és felszabadító élményt jelent. Ahhoz, hogy a jó győzzön, bizony meg kell mutatni a rosszat, a gonoszt is, csak így nyer értelmet a madáchi igazság: az élet célja a küzdés maga.

Ecser Máté

Iszonyúan érzékeny a téma, mert a műfaji határok tágak, az emberek ízlése egyéni (én meg kultúrsznob vagyok), a gyerekek pedig többnyire nem úgy gondolkodnak, mint a felnőttek. Bölcsészek vagyunk három kisgyerekkel, azaz rengeteg a könyvünk. Költözni fogunk, éppen ezért jól kiselejteztük az általunk gagyinak ítélt és/vagy erősen halott könyveket, így csak bő 150 maradt. Lapozgatóktól a klasszikus mesekönyvekig.

Én, amíg gyermekeim nem lettek, erősen arra támaszkodtam, amit már láttam, magyar népmeséktől a japán mítoszok világáig, nem gondoltam bele, amikor a sok mesét könyv alakban beszereztem jó előre, hogy ez nem így megy, hogy felcsapom, és elkezdem olvasni, mert vagy a gyereknek nem tetszik, vagy én találok benne egy sereg nehezen megmagyarázható eseményt, mint, mondjuk, a meglehetősen gonosz testvérek gyilkosságig elmenő szemétkedése. Szóval nem egyszerű a dolgunk, na mit meséljünk a gyerekeknek esténként. Mindehhez az is hozzájárul, hogy bizony mi sem vagyunk tökéletesek, hát a rokonságunk miért volna az, anyám minden jóindulata és képzettsége ellenére is képes teljesen gagyit venni, 999 forint kategóriában. Most nem akarok senki és semmi ellen kirohanást tenni, de talán nem kéne mindenkinek könyvet írnia, sem kiadnia.

A gyerekes szülők kasztokba tömörülnek, néha késhegyre menő vitákkal Facebookon vagy más fórumokon. Mi leginkább az antikasztjainkkal vagyunk jellegzetesek. Finomam szólva nem vagyunk Bartos Erika-rajongók (Anna, Peti, Gergő és Bogyó és Babóca), de a gyerekek, legyünk őszinték, azok. Szögezzük le: Bartos Erika messze nem a legalja, van nála bőven rosszabb, csak minket, mondjuk, ő idegesít a legjobban. Óh, ha nem Pogány Judit volna a narrátor a hangoskönyvben! Engem mint középkategóriás képregényimádót legjobban a Bartos-könyvek képi világa irritál, brutálisan igénytelenül rajzol, plusz töményen másol. Világos, hogy a kevés szöveg a gyerekekre van szabva, de a „világának” inkoherenciája/nem összeillősége zavar. Finoman szólva nem konzekvens az írónő. Mindegy, tényleg nem a legrosszabb, csak túl kell élni. Én például nem kedvelem Vackort sem, bár ott a képi világ lényegesen jobb, de mondjuk, a lompos, loncsos szópártól már kiver a veríték. Sok a botrányos színvonalú nevelő gyerekkönyv, és vannak nem kicsit gáz fordítások.

Az is tény, hogy bár a gyerek is kedveli Varró Danit, mi, szülők jobban, és azok a mesék, amelyiket mi szeretünk mesélni, nem mindig favoritok. Akkor nálunk még vannak nyelvi variációk egy témára: magyarul, angolul, németül is olvasunk, és van egy szlovák mondókás könyvünk is. Gyerekkönyv rengeteg, brutális mennyiséggel lehet szembefutni, de míg mi próbálunk ügyelni az egyébként igen jó magyar illusztrátori szakmára, addig a rokonság nem feltétlenül így választ. Annyira meg nem ér mesenácinak lenni, hogy elkobzom a könyvet (na jó, néha). Szóval szép igényes kortárs magyar mese is van, és nemcsak a joggal elismert Agócs Írisz tud nagyon rajzolni, hanem, mondjuk, Maros Krisztina is, vagy Szegedi Katalin, nem beszélve Reich Károly saját gyerekkorunkra emlékeztető rajzairól.

Szóval nálunk az megy, hogy a három- és négyéves választ magának egy-egy könyvet, plusz én egyet, azokat elolvassuk (körülbelül 20 és 40 perc közötti összhosszúságban). A választásokban nagy a szórás, a kedvencek is csak legfeljebb egy hétig pörögnek. Próbálunk a klasszikusabb mese irányába menni, de nem mindig sikerül (ma este is az állatos gyereklexikon képeiről meséltünk: galandféreg, rozmár, indiai elefánt, kacsacsőrű emlős és társaik). Még sok a mese, amitől félnek. Nyilván az ember megpróbálja elmagyarázni, mi miért történik, de azért a klasszikus mesék többsége még a horror és nehezen megmagyarázható elemek miatt ki van hagyva, úgyhogy egyelőre a fabuláknál tartunk. Most kezdtünk Finy Petra Maja tizenkét babája című meséjével (Szegedi Katalin bájos rajzaival) végre valami határozottabb mesevilágirányt venni. Én azt szeretem, ha a mesében van valami egyedi, tanító jellegű dolog, a rajzok szépek, és a gyereket is leköti. Na, ez kihívás.

Az éppen aktuális kedvenclista (amit mi, szülők is szeretünk olvasni):

Végh György – Réber László: Képtelen-képes ABC

Leo Timmers: Foxi úr

Dr. Seuss angol nyelvű gyerekkönyvei

Varró Dani – Agócs Írisz: Nem, nem, hanem

Örkény István: Mese-levelek

Juliet Donaldson – Axel Scheffler: Gruffalo / Room on the broom

Ravensburgernek a Wieso?Weshalb?Warum? sorozata

Christian Tielmann Max-könyvei