Hogy ki a magyar?

Erre a kérdésre okosabbnál okosabb emberektől elgondolkodtatóbbnál elgondolkodtatóbb válaszokat, érveket és ellenérveket olvashatnak azok, akik nyomon követik az Új Szó szombati, Szalon című mellékletének sorozatát, mely azoknak a potenciális létszámát próbálja megkeresni, akik magyar ügyekben, magyar nyelven, magyar kultúrával megszólíthatók Szlovákiában. Akik érdekeltté tehetők az itteni magyarságot érintő rendezvények, kiadványok, mozgalomak iránt. S tulajdonképp, hogy hová lett a népszámlálás eredményében elveszett 62 061 ember? Tehát, ki a magyar? Az elsőre nagyon egyszerűnek tűnő válasz, bizony, rögtön átértékelődik, mihelyt valaki felvet egy további kérdést. Például azt mondjuk, az a magyar, aki annak vallja magát. Erre visszakérdezhetek: tehát aki szlováknak, romának, csehnek, bárminek vallja magát (származási, családi, megélhetési, egyéb okokból), ugyanakkor anyanyelvi szinten beszéli a magyart (merthogy akár anyanyelve is neki), az nem számít? Őt nem kell megszólítanunk, hogy mondjuk, olvasson magyar újságot (például a Vasárnapot)? Hogy üljön be egy-egy magyar előadásra? Hogy vásároljon magyar könyvet, igényelje a magyar feliratokat is, ismerje, ápolja, vigye tovább ősei kultúráját? Vagy például a magyar érdekképviseletet felvállaló politikai pártnak olyan szavazó nem is kell, aki hivatalosan nem vallja magát magyarnak? És, ugye, mindjárt más a menyasszony fekvése, mert rögtön eszembe jut egy csomó név, de most csak olyat említek, akit Önök is ismernek. Molnár Miriam, New York-i tudósítónk, egyik Napló-írónk, bizony, szlovák nemzetiségű, szlovák anyanyelvvel szlovák iskolába járt Nagymegyeren. Aztán a Pozsonyban elvégzett Közgazdasági Egyetem után a Századvég politológushallgatója lett Budapesten, onnan került New Yorkba, ott meg, azt már Önök is tudják, a Brooklyn College-i tanulmányai után a Columbia Egyetemen végzett újságírást. Remekül ír magyarul (olvashatják!), rengeteget olvas magyarul (mindenről előbb tud, mint a legtöbb magát magyarnak valló honfitársunk), különösen érzékeny minden kisebbség (köztük a magyar) ellen gyakorolt jogtalanságra, mellettük felszólal, kiáll, amihez a nevét is adja, a magyar nyelvű lapokat, könyveket meg is vásárolja (pénzt áldoz rájuk), a rendezvényeket meg is látogatja (belépőkért fizet), és a környezetében másokat is erre ösztönöz. Akkor ő most magyar vagy nem magyar? És az, aki magyarnak vallja magát, jó nemes magyar (nem írok, nem olvasok), de nem tudni, milyen nyelven beszél, meraszondjahogy: voltam az úradon vibavízni a szociálnít, és azt mondta a panyika, hogy nincs rá nárokom, az egyértelműen magyar?
Félre ne értsenek, nem akarom én ezt e kis helyen megoldani, sem a tutit megmondani, sem Önöktől elvárni, hogy két eldöntendő kérdésre adjanak választ. Nem is lehet. Mindez egy prágai kirándulás kapcsán jutott eszembe. Igazság szerint arról akartam írni inkább, mert élménynek olyakkora volt, csak megint elvitt a szöveg. Egy gimnáziumi osztálytárs vendégei voltunk három nap – három asszony. Ő az a prágai apuka, mármint az osztálytárs, akinek 2 cseh kisgyermeke van. Dávid 10 éves, Anikó 7. Anyukájuk, Dita cseh, cseh iskolába járnak (Prágában nincsen magyar). Ha hallottak már különösen választékos, rokonszenvesen intelligens, okos és nem okoskodó, minden idegen kifejezésektől mentes szép magyar beszédet, akkor azt képzeljék el, és hozzá ezt a két bűbájos kis cseh gyereket. Akikkel születésüktől fogva az apjuk következetesen csak magyarul beszél. S amellett, hogy egy világcég meglehetősen felelősségteljes szakembere, tudott időt találni arra, hogy ezeket a gyerekeket mindenre megtanítsa, ami az ő anyanyelvével és nemzetiségével kapcsolatos. Elhordja őket a prágai magyar kulturális központ rendezvényeire, aktív résztvevője az Iglicének (a prágai magyar szülők egylete), és bátran vennék rá mérget, hogy az elsőt végzett Anna s az 5.-be lépő Dávid sok magyar középiskolásnak is megszégyenítené a képességeit. És nem csak írásban, olvasásban, de erről majd legközelebb.
Mert láttam.