Hivatásuk: nevelőszülő

Fontos, hogy a család is elfogadja

Gasparecz Ivett az otthon egyik alapítója, és 2000 óta az igazgatója. Már az összes „gyermekük” pótcsaládban él, három nagy család az otthon falai között lakik, két gyermek a faluban, a nevelőszülők házában. Kérdésünkre, hogy mit ajánl elsősorban a nevelőszülőség iránt érdeklődőknek, azt mondja: fontolják meg, valóban a gyermek iránti szeretet vezérli-e őket, vagy csak a saját életükben szeretnének egy űrt betölteni. „Nagyon fontos, hogy a tágabb család, a saját gyerekek, nagyszülők, testvérek, sőt a baráti kör is elfogadja a nevelt gyermeket, és hogy a nevelőszülő hajlandó legyen folyamatosan tovább képezni magát. Nevelőszülőnek lenni nem ugyanaz, mint saját gyermeket a világra hozni, mert ezek a gyermekek már előélettel, traumákkal érkeznek a családba, amelyek kezeléséhez szükséges bizonyos szakmai tudás. Ezért a gyermekotthonban is rendszeres találkozókat szervezünk, ahol az öt család megbeszéli a gondjait” – mondja az igazgatónő, hozzátéve, hogy nagyon sok mindent ő is csak gyakorló nevelőszülőként értett meg.

Kérdésünkre, hogy nehezebb dolga van-e a nevelőszülőnek, mint a biológiainak, azonban gondolkodás nélkül azt mondja: inkább a gyermeknek nehezebb. „A saját gyermek is lehet dacos, lázadó, de a neveltnek erre némi előjoga is van, hiszen több lelki sérülést kell feldolgoznia. A szülő dolga, hogy ezt megértse, elfogadja, és tudja kezelni. Ezért elengedhetetlen, hogy a nevelőszülő és a gyermek rokonszenves legyen egymásnak, mert csak az ilyen kapcsolatból alakulhat ki lassan, fokozatosan a kölcsönös bizalom. Nagyon lassan és nagyon fokozatosan, mert a szüleik által cserbenhagyottak senkiben sem mernek megbízni.”

Minden gyermeknek múltja van

„Ezt a kapcsolatot fel kell építeni. Van olyan házaspár, amelyik fél évig járt ide, ismerkedtek, beszélgettek, mielőtt hazavitték a gyermeket. Ha megtalálják hozzá az utat, utána már minden sokkal könnyebb, de mindig észben kell tartani, hogy ezeknek a gyermekeknek van egy előéletük, amely nagyban hozzájárult személyiségük kialakulásához. Természetesen nevelni, formálni lehet és kell is őket, de nem úgy, hogy a saját vágyainkat próbáljuk rájuk vetíteni” – fűzi hozzá a férj, Gasparecz Tihamér, aki szintén a gyermekotthon alkalmazottja. Azt, hogy hol itt a határ, szerinte nem lehet megfogalmazni, a szülőnek egyszerűen olyan szeretettel kell viszonyulnia a gyermekhez, mint a sajátjához.

A hivatásos szülőnek feltétlenül tudnia kell, milyen családból származik a gyermek, milyen traumák érték, milyen lemaradásai, esetleg viselkedési zavarai vannak. Ebben a tudatosságban nagyon nagy a különbség a hivatásos és biológiai szülő között, de ami a szeretetet, odafigyelést illeti, azokban nem szabad, hogy legyen. „Rendszeres összejöveteleinken is csak általános nevelési problémákról számolnak be a jelenlevők, nincsenek specifikus gondok, amelyekre azt tudnánk mondani, hogy saját gyermekkel ilyesmi nem fordulhat elő; talán csak az intenzitásuk nagyobb” – osztja meg velünk tapasztalatait Gasparecz Ivett. Arra az örök kérdésre azonban, hogy az ember személyiségét neveltetés vagy a gének befolyásolják-e inkább, ő sem tud választ adni. Azt mondja, el kell fogadni a gyermek személyiségét, ugyanakkor meg kell keresni, mi az, ami fejleszthető benne, mit lehet belőle kihozni. „Az előélet nem mentség, csak állapot. Lehet, hogy nehezebb starthelyzet, de azért vagyunk mi, hogy segítsünk. El kell hitetnünk velük, hogy átléphetik a saját árnyékukat, lehetnek mások, mint a szüleik.” Ezért a múltat nem is feszegetik túlságosan: a gyermekekre bízzák, kivel, mikor, mennyit beszélnek róla.

Nehezen megszerzett bizalom

Érzelmi sérüléseit a legtöbb gyermek lelke mélyén rejtegeti. Az új családban kezdetben egészen egyszerű dolgokban mutatkoznak meg a hiányosságok – a gyermek nem tudja, milyen az igazi karácsony vagy születésnap, soha nem kapott még ajándékot, nem tudja, hogy a nézeteltéréseket másként is meg lehet oldani, mint veréssel, hogy létezik intim szféra, amelyet tiszteletben kell tartani. „Nagyon fontos, hogy viselkedési, problémamegoldási mintákat kapjanak: lássák, hogy a konfliktusok megoldásának a módja a megbeszélés, hogy tekintettel kell lenni másokra, vagy akár azt is, hogy nem lehet a szülők hálószobájába csak úgy belépni. Legnagyobb gondjuk azonban az, hogy nehezen hiszik el, nem fogják őket újra becsapni, elhagyni. Ezek a gyerekek már csalódtak a felnőttekben, eleve nagyon bizalmatlanok. Akár évek is eltelhetnek, amíg teljesen meg tudnak bízni valakiben, és elhiszik, hogy szerethetők. Nehéz ép embert nevelni egy ilyen sérült kicsi lélekből és nem feladni a kudarcok után, de vannak sikertörténetek. Többen csak a gyermekotthonból való kikerülésük után mondták el: most már tudják, hogy elfogadtam őket olyannak, amilyenek, és mindig jót akartam nekik. Felnőtté válásuk után is tartom velük a kapcsolatot, ezért tudatosul bennük, hogy nem a fizetésért foglalkoztam velük, sem azért, hogy a törvény betűjét megtartsam” – mondja Tihamér. Nemcsak ő, más nevelőszülők is mesélhetnének arról, hogy miután sikerül elnyerniük a gyermek bizalmát, az annyi szeretetettel, olyan ragaszkodással ajándékozza meg őket, amilyet a sajátjaiktól soha nem tapasztaltak. „Ők még kamaszkorban sem szégyellnek a nyilvánosság előtt megölelni, megcsókolni, kinyilvánítani az érzéseiket. Ez természetes, mert rengeteg az érzelmi lemaradásuk, amelyet be kell pótolniuk. Ezért kell nekik elsősorban nagyon sok szeretetet adni, a nevelés csak utána következhet” – hangsúlyozza Ivett.

Tudatosan, de szeretve nevelni

Amikor azt kérdezzük, mindenki alkalmas-e nevelőszülőnek, Gaspareczék egybehangzóan azt mondják, a kérdés az, mindenki alkalmas-e szülőnek, aki saját gyermeket hoz a világra. „Itt csak az a különbség, hogy mi ezt megpróbáljuk előre felmérni, figyelmeztetni a buktatókra. Minden érdeklődővel sokat beszélgetünk, közösen vizsgáljuk a motivációit. Aki túl biztos magában, nem hajlandó tanulni, képezni magát, túl határozott elképzelései vannak, annak nem ajánljuk, hogy nevelőszülő legyen. Azt is mindenkinek előre tisztáznia kell magában, hogy a nevelőszülőség foglalkozás, nem várhatja el, hogy a gyermek majd felnőttként is visszajár hozzá, törődni fog vele időskorában. Az egésznek minimális elvárásokkal kell nekivágni, de épp az a csodálatos benne, hogy a gyerekek akkor adják vissza a szeretetet, amikor az ember már nem is számít rá. Minden nevelőszülőnk azt mondja, hogy nehéz feladat, mert sokkal nagyobb tudatosságot kíván, mint a saját gyermek felnevelése, ugyanakkor őket is építi, gazdagítja. Ránk ez duplán érvényes, mert amióta nevelőszülők is vagyunk, jobban értjük a többieket. Nemcsak szakmai szempontból, hanem érzelmileg is. Azt látjuk, hogy ha van benne elég akarat, nyitottság, nagyon jó szülő lehet, mert azt is megtanulja, amire a biológiai szülő ösztönösen esetleg nem jön rá. A tudatosság, a következetesség nagyon fontos, de a lényeg mindig a szeretet: ebben nincs különbség. Csak az vágjon bele, aki leendő nevelt gyermekére nézve felfedezi magában ezt az érzést.”