Háborús napló 2.

Ágika az életem mentette meg

December 31.
Keresgéltem könyvet magamnak, hogy mégiscsak olvasni fogok. Az emlékkönyvem jutott a kezembe. Ott nyílt ki, ahol legutóbb Ágika írt bele:
„Messze földről jön egy galamb, szájában hoz levelet,
a levélre az van írva, ne feledd a nevemet.”
Ágika zsidó kislány, a legjobb barátnőm, osztálytársam. Együtt járunk az irgalmas nővérek zárdájába, ahová sok zsidó kislány is jár. A mi osztályunkban is vannak vagy nyolcan. Soha azt, hogy zsidó, nem ejtette ki senki. Izraeliták, más vallásúak voltak. Ágika egyetlen gyerek, úgy, mint én, de őt nagyon szigorúan nevelik. Az édesapja alacsony, kopasz emberke, ritkán hallottam a szavát. Az utcasarkon volt egy kis fűszerüzletük, kisebb, mint a miénk. Ágika anyja sudár, szép asszony. Elég zárkózottan élnek, nem jár hozzájuk senki. Én is csak nagy ritkán. Nem volt udvaruk, ahol szaladgálni lehetett volna. Ági sokat volt nálunk, ahol mindig tíz vagy tizenöt gyerek tanyázott. Sohasem volt tépett a ruhája a famászástól, fölhorzsolva a térde, könyöke, mint nekem. Néha a fiúk meghuzigálták gyönyörű szép szőke copfjait. Olyankor csak mosolygott. Hol lehetsz, Ágikám? A zsidókat először kirakták a lakásukból – bizonyos utcákba telepítették őket. Én megtaláltam őt. Egy kis ház apró szobájában laktak. „Jobb, ha nem jössz” – mondta ahelyett, hogy megörült volna, hogy megtaláltam. Olyan furcsa volt a hangja. De addig nem mentem el, míg meg nem ígérte, hogy eljön a tizenegyedik születésnapomra. Eljött. Május volt, és csupa orgona minden. A barátaim mind eljöttek. Egy kis zenekart is összehoztak, mi pedig táncoltunk. Az ablak alatt ott sírt Ágika apukája. „Ez a kislányom első és utolsó mulatsága!” Hallottam, ahogy anyuka kérleli őt: „Hagyja itt Ágikát nálunk, majd gondoskodunk róla, míg visszajönnek.” „Ha kell, mindnyájan meghalunk, de együtt” – volt a válasz. Fél tízkor el kellett menniük, mert csak tízig járhattak az utcán.
Ágikával aztán még egyszer találkoztam, egy kis idő múlva. Két szuronyos nyilas katona kísérte. Csodás szép szőke haja rövidre volt nyírva, az arca komoly. Odaszaladtam hozzá, és átöleltem. „Menj, nem ismerlek” – lökött el magától. Az egyik katona durván elrángatott: „Nyomás, kislány – kiáltotta –, vagy ha akarod, te is jöhetsz!” Ott maradtam megkövülve, sírva. Mikor otthon elmondtam az egészet, apuka csak ennyit mondott: „Lehet, hogy Ágika az életed mentette meg.”
Amikor a lévai zsidókat a vasúton túli barakkokban helyezték el, már nem lehetett velük találkozni. El voltak kerítve. Azokban a hetekben apuka minden éjjel bement az üzletünkbe. A nagy hátikosarat, amiben mindig a megrendelt kenyereket hozták, telerakta kenyérrel. Ráült a biciklire, és ellopakodott a gettó palánkjáig, ahol már várták őt. Ott a kenyereket átdobálta a palánkon. Én tudtam, hogy erről nem szabad beszélni, és apuka veszélynek teszi ki magát. Anyukával minden éjjel türelmetlenül vártuk, míg haza nem érkezett. Aztán egy éjjel tele maradt a kosár. Nem volt kinek odaadni a kenyereket. Emlékszem, ahogy apu belépett a konyhába, letépte a hátáról a kosarat. A kenyerek szétgurultak a földön. „Elvitték őket. Behajtották a tehervagonokba, mint az állatokat.” Apu szeme tele volt könnyel. Akkor láttam őt először sírni.

1945
Január 2.
Amióta nincs rádiónk, nem tudunk semmit a világról. A rádiókat még decemberben le kellett adni a városházán. De hát mit is akarunk tudni? Itt vannak az oroszok – a németek a fejünk felett kóvályognak. Mindenki benn ül a házában, megfagyott az élet. Már több mint négy éve tart a háború, de valahogy senki sem hitte, hogy bennünket is elér. Nagyon sok mindenre emlékszem a háborúval kapcsolatban, pedig nem voltam még tízéves sem, amikor elkezdődött. Nevek kavarodnak a fejemben: Don, Dnyeper, Velikije Luki, Sztálingrád… Arra is emlékszem, amikor Amerika hadat üzent Japánnak, amely valamilyen furcsa nevű amerikai kikötőben tönkrebombázta az amerikai hadihajókat. Apuka akkor azt mondta: „Most már az egész világ ég. De ez a hülye mázoló úgyis elveszti a háborút, és vele együtt mi is.”
Mivel a környéken csak nekünk volt rádiónk, esténként hozzánk jött át pár szomszéd meghallgatni az angol rádió magyar adását. Így ha akartam, ha nem, nyomon követhettem a történelmet. A budapesti adások csak dumáltak a tervszerű visszavonulásokról, Sztálingrád óta. Gondoltuk, valami jobb fog történni, mikor október 15-én Horthy kormányzó beolvasta a rádióba, hogy nem harcolunk többé. Talán vagy háromszor ezt ismételte, amikor felhangzott a nyilasok indulója, és megszólalt Szálasi: „Megmentjük a hazát! Aki ellenünk van – felkoncoltatik!” Borzalmas volt. Egyedül a keresztapám helyeselte Szálasi fellépését. „Meglátod, Jánoskám – mondta apunak –, megnyerjük a háborút. Hitler most beveti a csodafegyverét.” Itt apám félbeszakította: „Beveti ám az anyja… és ezt nem merem leírni, amit mondott.

Január 3.
Ma kinyitottam a zongorámat, hogy ha halkan is, de valamit játszok. A kották tetején ott ült Bach Prelúdiuma. Apunak akartam lejátszani karácsonyra. Ez nem sikerült – nem a háború miatt, egyszerűen olyan nehéz, hogy minden kínlódásom ellenére sem tudtam lejátszani az első oldalt sem. Persze nem volt türelmem gyakorolni se. (Bezzeg a Karády-dalok nem okoznak gondot.) „Énekelj valamit, kislányom, úgy egészen halkan!” – lépett hozzám apu, mikor látta, hogy a nyitott zongora mellett ülök. „A napsugárhoz” – kérte. Schumann dalát a záróvizsgán énekeltem. Egy éve működik itt a városi zeneiskola, ahová énekre jártam. Czeglédi Ilonka – végtelen kedves és szép tanítónő – tanított. Szerettem hozzá járni. A zárda tornatermében volt a nyilvános vizsga, ahol többek között ezt a dalt is elénekeltem. Anyuka csináltatott nekem egy csodálatos fehér ruhát, egy tearózsát tűzött rá. Meg voltam róla győződve, hogy én vagyok a legszebb. Nagy sikerem volt, de a legértékesebb Hackmann igazgató cikke az újságban: „Kucsera Margit hangja és előadókészsége meglepő. Tehetséges fényes jövőt ígér.” Lehetséges, hogy egyszer teljesül a vágyam, és híres énekesnő leszek?

Január 4.
Olvasni való kedvem lett. Aránylag sok a könyvünk. Anyukám bátyja műkedvelő színházrendező volt. Halála előtt anyukára hagyta a könyveit. Azért van itt rengeteg dráma, színmű, sőt operaszöveg is. Nem egyszer végigolvastam őket. Katona József Bánk bánja, Schiller Ármány és szerelemje, a Kék róka, a Hamlet – jó ismerőseim. De kedvencem A makrancos hölgy. Olyan sokszor olvastam el, hogy majdnem kívülről tudom. El is határoztam, hogy megtanulom Katalin monológját az utolsó felvonásból. Valinak kezdtem előadni. Vali csak legyintett: „Hülye vagy! Minden pillanatban bombák eshetnek a fejünkre, te meg Shakespeare-t szavalsz.”
Fütyülök Vali fejére. Azért is elővettem a Rómeó és Júliát, hogy elmerüljek a csodálatos szerelembe. Milyen is lesz az, ha majd én is szerelmes leszek? Ha majd megjelenik Ő, és akkor kéz a kézben, örök szerelemben élünk halálunkig.

(Folytatjuk)