<p><em>Süt a Kata, meszel is, ha nekifog, súrol is</em>, megyünk bizony tovább, írunk, szerkesztünk, olvasunk, bírálunk, zsűrizünk, utazunk, beszélgetünk. Szeretjük a munkánk. Bár itt mellettem, az Újságolóban Önök még a legendás keleti körút képes beszámolóit olvassák, mi Szamaránszky Edittel, a lapmenedzserünkkel közben a Rozsnyói járásban is eltöltöttünk egy hétvégét.</p>
Olyan gyönyörű vidéken jártunk, olyan meseszép környezetben volt a szállásunk, amilyenért mások Svájcig utaznak, vagy még messzebbre. És az a levegő! És az a legelő sok tehén, fehérek, feketék, tarkák, semmi lilaság, sem ködben, sem tehénben, csak a természet, a természetes úton-útfélen. Az, hogy négy település Vasárnap-olvasóival is találkozhattunk két – igaz, sűrű, de igen tartalmas és hasznos – nap alatt, az a tettre kész dernői levelezőnk, Icsoné Fodor Valéria érdeme és dicsősége. Ő szólított meg még tavasszal azzal, hogy szívesen ismerkedne meg velünk személyesen is. A lapmenedzser felhívta, ő pedig már ajánlotta is, hová vinne még el bennünket, hogy minél több olvasónkkal találkozzunk, minél több látni- és hallanivalóval szembe- és fülbesüljünk, ha már ilyen hosszú útra elindulunk.
És november 7-én, majd száz évvel az után, hogy orosz földön fegyvert fogott minden szegény, mi elindultunk a gömöriek földjére. Ott várt aztán az igazi meglepetés, a híres gömöri vendégszeretet étkestül, nótástul, prímásostul, a szókimondó juhászok rokonszenves utódai, a jó palócok. Dernő, Jólész, Várhosszúrét, Lekenye. Kis, rendezett falvak, magyarok, elszlovákosodott magyarok, szlovákok és romák együttélésében. Ugyanolyan gondot okoz az embereknek a munkaszerzés, mint keleten, és már nyugaton is. Legtöbbjük bevételi forrása ott is a nyugdíj, az ilyen-olyan segély, és onnan is Ausztriába járnak az asszonyok beteget vagy idős embereket ápolni. Kéthetente váltják egymást, kéthetente sírnak a kisgyerekes anyukák, és a beléjük kapaszkodó kisgyerekek. Nekem a szívem facsarodik hallgatva is történetet, de a gömöri ember nem az a fajta, aki szeret megülni a bánatban, fordít azonnal a szón is, és már sorolják azt a sok minden jót, ami lelkiekben pótolja a hiányzó anyagiakat. Éneklőcsoportok, mesélő közösségek, bábosok, kézművesmesterek és -inasok hasznosítják a megszaporodott időt. A várhosszúréti utcán sétálva még Ulman István fafaragót is tetten érhettük, épp két kezével bontotta szét a két kezével épített, már megkorhadt szabadtéri színpadot, hogy tavaszra, a pásztortalálkozóra már újra, biztonságosabbra állhassanak a fellépők. Az ő portáján…, no, de ezt nem árulnám el, mert biztosan elmondja majd ő maga, talán nem is olyan sokára Önöknek. Addig is csak annyit, valami nagyon bölcs mondat van vésve a kapuja homlokára (tarkójára?, merthogy belül), azt gondoltam, egy életre megjegyzem, de mára már csak annyi maradt meg bennem belőle, ami valószínűleg egyébként is a lényege: nem elvárni kell, hanem tenni. És amit láttunk, amit hallottunk magától Ulman Istvántól, és amiben részünk volt azon a két napon, az mind ennek az igazságát bizonyította. Dernőn Icso Valéria, Gyöngyike, az iskola igazgatója, Jólészen maga a polgármester és a felesége, Várhosszúréten a kézművesek, a vendéglátósok, Lekenyén a polgármester asszony és aktív munkatársa.
Lesz újság(oló).
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő
… szokásává vált, hogy minden második VASÁRNAP elvigyen vacsorázni.
Alice Munro: Mennyi boldogság!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.