Felugorva a robogó vonatra

Haraszti Mária eddigi pályafutását hosszú volna ismertetni: volt irodalmi szerkesztő, rádiós, rendező, mesekönyvíró, előadó stb. Ma is van könyvkiadója, a Median.
Beszélgetésünk tárgya azonban a legújabb ötlete. A Szlovákiai Magyar Interaktív Televízió adása ugyanis tavaly november 15-én, tehát több mint fél éve kezdődött. Annyit tudni, hogy fenntartója az Anima Társaság, s maga az adás a www.televizio.sk címen, az AnimaPortál útján, továbbá a Facebookon meg a Twitteren is elérhető. Magyarán: megindult az első szlovákiai magyar internetes tévéadás.
* Mi hívta életre?
Ahogyan lassan benő a fejünk lágya, rájövünk, hogy nincs mire várni. Az ötleteit meg kell valósítania az embernek, különben fiókba zárják, ellaposítják, vagy addig fognak rajtuk gondolkodni, hogy eljár fölöttük az idő. Így született meg a Televízió is. Kihívás.
* Azt mondod, egyszerű dolog egy ilyen tévé indítása. Mi kell hozzá?
Elszántság és némi pénz. Eleinte úgy gondoltuk az öcsémmel (Haraszti Gyula mérnök, számítástechnikai szakember és publicista), hogy heti egyórás élő adást készítünk; ám hamar rájöttünk, hogy nem erre van szükség, hanem hogy a filmek bármikor nézhetők legyenek.
* Mi hozta mégis életre. Csupán egy ötlet?
Sok éven át mondtam én is, mások is, hogy a mozgóképes dokumentálásban nagyon lemaradtunk a környező országokhoz képest. Svédországi magyarok közt járva a Duna tévé akkori főszerkesztőjével fogalmazódott meg a konkrét igény: kérdésre válaszolva mondtam, hogy szeretnék teret teremteni a hazai magyar dokumentumfilm-gyártásnak. Akkor még ködbe vesző álomnak tűnt. Aztán mondtam idehaza is sok helyen, de mindig volt ellenérv, hogy éppen miért nem lehet. Ugyanakkor a médiában minimális anyag jelenik meg rólunk, az sem a legjobb színben tünteti fel a közösséget. Közben az erdélyiek fölfuttatták a dokumentumfilm-gyártást, nemzetközi sikereket értek el, stúdiók, televíziók működnek, létrehoztak egy rendszert. A Vajdaságban szintén. Mi pedig megelégszünk az ötperces hírműsorral, amely nem is igazán mirólunk szól. Jó, hogy van, de kevés. Fontosak a hírek, de hiányoznak az arcok, lelkek, értékek. Időnként körbejárható egy-egy téma, de sokkal több a megmutatnivaló, mint ami ennyicske hivatalos műsoridőbe belegyömöszölhető. A helyi és regionális televíziózásra is túl sok korlátozás vonatkozik, terjedelmi és műfaji megkötöttségek.
* Vagyis le vagyunk maradva.
Igen, és a legszörnyűbb, hogy rengeteg értékes ember távozott az elmúlt években, akik visszahozhatatlanok. Akikről talán van itt-ott egy-egy rövidke anyag, de nincs egy tárunk, ahol láthatnánk, kutathatnánk őket. Nincs adatbázisunk, bár az is körvonalazódik lassan, a tévésszakma jóvoltából. Mi élő televíziót akarunk. Azt mutatni, ahogyan történik, annak hibáival együtt is, olyannak, amilyen az életünk, kozmetikázatlanul. Pezseg a világ körülöttünk, de keveset tudunk egymásról, egymás törekvéseiről, sikereiről… Példát mondok: nemrég felköszöntötték a kiváló, Simek Viktor vezette húszéves zsérei női kart, és a világon senki nem volt ott. A magyar kórusok el sem jöttek, csak a szlovákok arra a fesztiválra, amelyet a templomban tartottak. Holott tudjuk, miért fontos számunkra Zsére. De ez már valahol kórtünet is rólunk, az állapotainkról.
* Ehhez képest ti sok helyen ott vagytok, és igyekeztek minden elérhetőt dokumentálni. Közel 400 videót tettetek fel a fél év alatt. Ugyanakkor nem akartok politikával foglalkozni.
A szembenállásaink, rossz »hagyományaink« gyakorlatával szeretnénk szakítani, és főleg az értékeinkkel foglalkozni. Meg-megszólítjuk persze politikusainkat is, főleg egy-egy fontos közéleti, bennünket érintő kérdés kapcsán. De ennél fontosabb lenne a közös dolgainkról hangosan gondolkodni, megvitatni sorskérdéseinket. A »megmondó emberek« megmondják, de ebből csak feszültség és szembenállás van. Mert könnyebb beállni egyik-másik táborba, mint önálló véleményt megfogalmazni.
* A felülnézetből véleményt mondó embereket valahogy nem is szeretik tájainkon.
Örökös kívülállók maradunk; mert az értelmiségi ember dolga, hogy rálátásból mondjon elfogulatlan véleményt, és vizsgálja azokat a dolgokat, amelyek közt az emberek élnek. Könnyebb sodródni. Pedig csak a szabad gondolkodás visz előre bennünket. Konszenzust vita nélkül, vélemények ütközése nélkül nem lehet kialakítani. Stratégiát meg végképp nem. Mi megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy eldöntsük, mit tartunk fontosnak, s mint szerkesztő nem avatkozom bele egy-egy ember véleményébe. Ha nem sért senkit, elmondhatja. Ez a tolerancia és a nyitottság mindenkinek kijárna.
* Eleinte gondolom, sok kritika ért, hiszen nem voltál profi.
Az abszolút tökéletesség és a profizmus látszatának kergetése helyett jobb, ha az ember felvállalja a gyermekbetegségek minden hibáját. Ráadásul olyan közegben, ahol igazából elég kevés embernek lehet újságírói vagy médiaszakemberi diplomája, hiszen ilyen jellegű képzésünk sincsen. Amikor teremtesz valamit, jó, ha felvállalod azt is, amit nem tudsz. Azzal együtt érdekes. Ennek a munkának – egyelőre – az a lényege, hogy betekintést nyújtsunk az eseményekbe, hogy ott legyünk, ahol történik valami. Ráadásul ma már mobiltelefonnal is lehet filmezni, s be lehet küldeni. Ezt a lehetőséget kezdik kihasználni az emberek, tudósítanak a számukra fontos eseményekről. Néha egy nap három-négy anyag is felkerül, sokszor már tologatjuk is őket, hogy ne legyen torlódás. A nézők kezdik megtanulni, hogy ha lassú a gépük, menet közben leállhat a film; ilyenkor meg kell állítani, és hagyni, hogy letöltődjék. A fiatalok esetében ez nem gond, ők nagyon gyorsan eligazodnak a virtuális térben.
* Mi az előnye az interaktív tévének?
Bárhol a világon nézhető. S ha nézhető, nézik is Brazíliától Új-Zélandig. Ezért jó az, hogy eseményekről, személyiségekről, pozitív történésekről tudunk a világnak hírt adni, s ezáltal a saját közösségünknek a közérzetét, énképét is pozitívan tudjuk befolyásolni, javítani. Ha valaki ezeket látja, leszűrheti a tanulságot, kik vagyunk, mik vagyunk, mik az értékeink. Egyébként pontos, naprakész nézettségi statisztikáink vannak, hol, kik és mikor nézik a filmjeinket.
* Elképzelhető az az idilli állapot, hogy egyszer a köztévék is kérnek tőletek anyagokat? Mert van egy idősebb nemzedék, amely nem internetezik.
Ma már a háztartások zömében van internet, de legalábbis minden faluban akad egy számítógép, s ha közösségi eseményről van szó, megnézhetik az emberek. Idősebbeknek, mondjuk, az unoka megmutatja. Felméréseink szerint egyébként tizenkettőtől nyolcvanéves korig vannak nézőink. Ez nem szabad, hogy korlátozzon bennünket, hiszen az utóbbi generációt is be akarjuk mutatni, ezért is igyekszünk begyűjteni minél több portrét a legidősebb nemzedék aktív tagjairól, mert ezt elmulasztani felelőtlenség volna.
* Mit hoz a jövő?
Haladnunk kell a korral, hiszen a jövő nem a reális időben történő televíziózásé, hanem pár év múlva itt is megjelenik az fajta, amikor a néző a kínálatból – akárcsak az interneten – kiválaszthatja, hogy éppen mit akar nézni. Élő műsorok lesznek ugyan, de miután mindent archiválnak, a »lekéréses« műsorok ideje következik. Akkor nézheti az ember kedvenc műsorát, amikor neki megfelel. A televíziógyártás is ebbe az irányba halad, a televízió és az internet funkciója egyesül. Ahogy lekéstük a dokumentálást, ezt már nem szabad lekésnünk. Ugrásról van szó: kihagyunk egy csomó fázist, és egészen újat kezdünk.
* Ezek szerint nemigen jut időd meseírásra. Terveid?
Arra valóban nem jut időm. De arra még jutott, hogy június elsején megnyissuk Pozsony új, magyar befogadó kisszínházát, amely a Heart nevet viseli. Két telt házas előadás volt, a filmklub is kecsegtetően indult. Az Ifjú Szivek Táncszínház adja hozzá a színháztermét. Itt a hazai magyar színművészeti és filmművészeti hallgatóknak is próbálunk lehetőséget teremteni egy-egy kiselőadásra, de lapoknak, irodalmi műhelyeknek, vitafórumoknak, képzőművészeti és könyvbemutatóknak, kisszínházi produkcióknak is alkalmuk lesz a bemutatkozásra.