…fehér ruháját mossa-mossa

Dédanyáink kora tavaszi nagymosása egyike volt a legnagyobb házkörüli munkáknak

Szennyes az én ingem, gatyám,

Messze lakik édesanyám,

Nincsen fája, sem hamuja,

Hogy az ingem megszapulja.

(Háromszéki népdal)

Valaha az asszonyok a vászonneműt évente kétszer, ősszel és tavasszal hamvas vízzel mosták. Ilyenkor minden vászonból készült ruhadarabot, női ingvállat, pendelyt, férfigatyát és inget, valamint a háztartásban használatos ágyneműt, abroszt, törülközőt, szakajtóruhát kimostak. Ezt a női munkát lúgozásnak, lúgzásnak, szapulásnak, párolásnak nevezték

Szapulás, lúgozás

A szennyest a gazdasszony előbb benedvesítette, majd a lúgzókádba, szapulókádba, egy alján lyukkal ellátott nagyméretű kádba rakta. A lyuk alá kis dézsát helyezett.

A ruhákat durva szövésű lepedővel, hamvassal fedte le, erre fahamut szitált, majd a kádat falábakra állította. (Volt, ahol a fahamut a hamvasba kötötte.)

A fahamut forró vízzel öntözte. A forró lúgos víz a mai mosó- vagy áztatóporokat helyettesítette. A lúg átjárta a vásznakat, majd a kád alján lévő lyukon az odakészített dézsába folyt. A gazdasszony újra felforrósította, s ismét a fahamura öntötte. Ezt a műveletet többször is megismételte. A mosás egész nap eltarthatott.

Régebben ismeretes volt még egy mosási módszer, de ezt a 20. század elején már csak fonalfehérítésre alkalmazták. Lényege, hogy a nedves vásznat előbb fahamuban jól meg kellett forgatni, majd trágyadombban vagy kemencében átmelegíteni.

Sulykolás

A kilúgozott ruhákat másnap a gazdasszony talicskán tiszta vizű folyóhoz, patakhoz, tóhoz szállította. Ugyanis alapos mosással, öblítéssel el kellet távolítani belőlük a lúg maradványait.

A mosás eszköze a mosófa, mosósulyok, patéló, egy nyeles, lapátszerű, keményfából faragott eszköz volt, mellyel a vásznat a gazdasszony négylábú mosószékre vagy -padra fektetve sulykolta.  

Ilyenkor térdig belegázolt a vízbe, s itt leállította a mosószékét. A ruhát gyakran belemártva a vízbe a széken addig ütötte a mosófával és csapkodta a székhez, míg a szürkés lúgos lé teljesen ki nem ment belőle.

Nagy kövekkel, sziklákkal szegélyezett patakok mentén, folyópartokon terméskövön, ezenkívül mosódeszkán is sulykoltak az asszonyok. A munka a vászon mennyiségétől függően egész nap is eltarthatott. A kimosott ruhaneműt az udvaron kihúzott köteleken, a fűre terítve vagy padláson szárították.

Téli, jeges mosás

Néhol a nagymosást télen végezték jéghideg patakvízben, szintén terméskövön, mosódeszkán vagy a befagyott folyón vágott léken, mosópadon. Ilyenkor tisztábbak voltak a vizek, a nedves ruhák pedig alaposan kifagytak.

Az asszonyok térdük alá szalmacsomót helyeztek, kezüket a magukkal vitt forró vízbe mártogatták.

Mosás fateknőben, mosógéppel

A nem vászon alapanyagú ruhákat fateknőben, teknőlábra állítva mosták. A szennyest általában előző este beáztatták, a vízbe szappanmaradékokat raktak, vagy szappant faragtak. A mosáshoz házilag készített szappant, valamint vásárokon, üzletekben árusított, hullámbádoggal borított mosódeszkát és kefét használtak.

A ruhákból a szappanos vizet előbb hagyományos módon folyóvizekben, mosósulyok segítségével mosták ki, később áttértek a kádban való öblítésre.

A munkát nagyban segítette a dobszerű, fából készült, karral ellátott, kézzel hajtható mosógép, amely előbb a városi polgárság körében jelent meg, majd a falusi háztartásokban is elterjedt.

Mángorlás

A vászonnemű mosás utáni simításának, fényesítésének megnevezése. Eszköze a mángorlófa, mángorló, amely 60-70 cm hosszú, 10-15 cm széles, fából faragott téglalap alakú eszköz volt, alsó végén rövid nyéllel. Eredetileg az alsó lapja bordázott volt, később sima lett.

A gazdasszony a vásznat nyújtófára, vagyis sodrófára tekerte, majd a mángorló bordázott felével görgette. A gombos ingek divatba jöttével sima felű mángorlófákat kezdtek használni, ezek nem törték a gombokat, és könnyebben ki tudták velük simítani a közöttük levő részeket is.

A viseletek anyagainak megváltozásával változott a simítás-vasalás eszköze és technikája is. A mángorlófát előbb a faszenes, majd a tűzhelyen felforrósítható és fémbetétes fémvasaló váltotta fel. A faszenet izzón, a fémmagot külön felforrósítva kellett belehelyezni.

Szerelmi ajándék

A mosás-simítás faeszközeinek felső lapját gyakran díszítették: faragással, véséssel, ékrovással, karcolással, spanyolozással. A díszítmények leggyakrabban rozetták, tulipánok, stilizált levelek, szívek voltak. Általában szerelmi vagy jegyajándéknak készültek. Megrendelésre paraszt- és pásztorfaragók készítették őket. Gyakran az ügyesebb legény a kedvesének, férj a feleségének, apa a lányának maga faragta. Rávéste a megajándékozott nevét vagy annak a kezdőbetűit és az ajándékozás évét is.

Tiltott napok

Tilos volt mosni vasárnap és pénteken, egyházi ünnepeken, bizonyos jeles napokon (mint Luca és Borbála), nagypénteken, továbbá halottak hetében.

Karácsony böjtjén, a karácsonyi tizenkettedben nem száradhatott ruha a padláson, mert különben a következő esztendőben hullottak volna az állatok.

Szappanfőzés

A mosáshoz, mosakodáshoz, zsíros edények elmosásához használatos szappant az asszonyok odahaza maguk készítették. Általában a disznóöléskor keletkezett hulladékból (csontok, bőrök, zsiradék) főzték, vagy a zsiradékot egész évben gyűjtötték hozzá. Helyenként marha- és birkafaggyút is használtak, míg másutt nem keverték bele, nehogy a ruha faggyússzagú legyen. Régen napraforgó-, repce- és tökmagolajból, olajpogácsából, tökmaglisztből, olykor még krumpliból is főztek kevés zsiradék hozzáadásával. A művelethez szükséges lúgot is odahaza maguk készítették sziksóból (szóda).

A sziksót kiszáradt, szikes tavak fenekén söpörték össze. Régen a vele foglalkozók szekerekre rakva árulták, cserélték be terményekre. Napfelkelte előtt kellett összeszedni, mivel napfényben megbarnul, elveszíti kristályvizét. A legjobb minőségűnek a májusi sziksót tartották, ez volt ugyanis a legzsírosabb, de jó volt az őszi vagy a harmatban szedett is. Zárt edényben, hordóban, ládában hűvös helyen tárolták. Tároláskor teljesen összeállt, megkeményedett. Használat előtt fejszével vágták szét.

A szappanfőzés menete

A szappant az asszonyok disznóöléskor, közvetlen utána vagy a húsvétot megelőző hetekben készítették, amíg a hulladék nem romlott, avasodott meg. A konyhabeli nagyüstben főzték, de bűze miatt általában a szabadban, udvari katlanban.

A gazdasszony előbb a lúgot készítette el. Egy véka sziksóhoz körülbelül 2 kg darabos meszet, fahamut és 25-30 liter vizet öntött. A keveréket erős tűzön főzni kezdte. A lúg erejét úgy próbálta ki, hogy csirketollat vagy subadarabot mártott bele.

Amikor a só teljesen feloldódott, a lúgból kimert, az üstben csak annyit hagyott belőle, amennyi a zsiradék kifőzéséhez kellett. Óvatosan a katlanba rakta a hulladékot. Az első lúgon körülbelül fél óráig főzte, míg a lúg teljesen szét nem marta. Utána lassú tűzön, állandó kevergetés közben – nehogy kifusson – addig főzte, míg a barnás színű szappan a lúg fölé nem került. Ekkor levette a tűzről, s hagyta egy kicsit kihűlni, majd a barna színű szappant új lúgban további 15-20 percig lassú tűzön újra forralta. Ha a fehérségét fokozni kívánta, akkor harmadszor, negyedszer is felforralta, zsírtalanította a főzetet.

Végül a forró szappant nagy fakanállal fából készült öntőformákba szedte vagy öntötte, vigyázva, hogy az alatta lévő lúg ne kerüljön közéje. Kiszedését gyorsan el kellett végezni, mert hamar kihűlt, s a felületét nem tudta volna szépen elsimítani. Utána a szappan egy éjszakán át a faformákban ronggyal letakarva hűlt. Kihűlése után a gazdasszony kiborította a formákból, majd drót segítségével azonnal kockákra darabolta, ugyanis teljesen kiszáradt állapotban nagyon nehéz lett volna vágni. A feldarabolt szappant a padláson tovább szárította, és felhasználásáig tárolta.