Februári tulipánok

„Mit kellene feltétlenül tudnom, mielőtt felszállok az amszterdami gépre? – faggatom kollégáimat a hollandiai út előtt. – Mármint a tulipánon, szélmalmon, fapapucson és a sajtokon kívül…”

„Csak sokat dicsérd az Ajaxot” – hangzik a válasz az egyik férfiembertől. „Szerintem csomagolj pokrócot, mert ott nagyon hideg van most” – javasolja egy hölgy. „Vagy vigyél Demänovkát” – mondja a gyakorlatias harmadik. Párom is ellát egy felettébb jó tanáccsal: „Aztán nehogy nekem vénségedre kipróbáld a füvet…”

Nálunk sok faluból hétvégén nem indítanak buszjáratot a közeli járási székhelyre, ugyanakkor Budapestről naponta repül gép Amszterdamba és vissza. És ötnél több üres hely nincs is rajta.
Úti célunk Hollandia legészakibb városa, Groningen. Ejtsd gégehanggal, ha tudod: Gcchrröningen. Az egyik helyi monda szerint a frízek közül azokat, akik ezt a g-t nem tudták ejteni (volt állítólag egy teljes mondat, amivel bizonyítaniuk kellett), a hollandok lefejezték. Nos, ilyen alapon mi valamennyien fej nélkül jöttünk volna haza, mert már a torkunk fájt az erőlködéstől, mégsem sikerült igazán.
A városnak 184 000 lakosa van; amikor itthon felkészülés gyanánt rágugliztam, az első információ a neten a következő volt: iskolaváros, 40 000 diákkal, saját egyetemmel, fejlett iparral.
Kedvesen fogadnak: húsgombócos zsömlét kapunk vacsorára, elég fura, szokatlan íze van az ételnek. Amikor később faggatózunk, miből is készült a krokett, megbánjuk: „Lóhúsból” – hangzik vendéglátónk tárgyilagos válasza. „Jobb lett volna tudatlannak maradni” – nyafogok. „Assz’em, hányni fogok” – jelenti be Zsuzsi.
A nagyvárostól 22 km-re fekszik a festői falu, ahol lakunk. A háziúrnak négy gyermeke és aprócska, háromajtós autója van. Azt mondja, nincs szüksége nagyobbra, mert alig használja. Ők inkább bicikliznek. Ha esik, ha fúj, kerékpárra pattannak, ez a mindennapi közlekedési eszközük. Egy átlagos holland évi 840 km-t tesz meg a nyeregben. Amikor később a fővárosban ötemeletes, dugig telt kerékpár-parkolóházat látok, már a szemem sem rebben.
Házaik festői szépségűek, képeslapra illőek. Nekem gyerekkori legóimat juttatják eszembe. (Ők azt mondják, nekünk meg „édes sütemény” házaink vannak, formára, színre egyaránt.) Minden lakásnak hatalmas kirakatablakai vannak, és nincsenek befüggönyözve. Sétál az ember az utcán, s tisztán látja, hogy tesz-vesz odabent a család. Tágas lépcsőházra nem pazarolják a helyet, szűk, fából készült csigalépcső vezet az emeletre. Ha bútort vesznek, kívülről csigával felhúzzák, és simán beemelik az óriási ablakon.
Délután megjönnek a munkából (a nők nem dolgoznak, esetleg félállásban, és egy apró érdekesség: a tanárok havi fizetése 2500–3000 euró), sáros csizmástul lazán lakásba be. Amíg ágyba nem bújnak, le sem vetik a lábukról, még az asztalra is felrakják tévézés közben. Kizárólag feliratos filmeket vetítenek adóik, nem szinkronizálnak, de vágja is mindenki az angolt.
Végigjárjuk a Gomarus College-ot, ahol szakmunkás-, szakközép- és gimnáziumi képzés folyik. 3000 diák naponta fél kilenctől délután négyig tanul itt. Sildes sapkában, zsebre tett kézzel kalauzol az egyikük, s még véletlenül sem engedi maga elé az ajtóban tanárát. Amikor furcsálljuk, holland kollégáink vállat vonnak: „Nálunk az a jelszó, hogy ha okos vagy, nyugodtan lehetsz udvariatlan.” Nem paradox tétel?
Ifjú külföldi barátaink 16 éves koruktól dohányozhatnak az iskola udvarán egy arra kijelölt helyen, és nyilvánosan fogyaszthatnak sört. Töményet 18 éves koruktól. Jogosítványt is ekkor kaphatnak.
Éjszaka vacog a fogunk a paplan alatt. Az ágynemű mellé odakészítették a hálózsákot is, most tényleg jól jönne a pokróc. Didergünk Lindával, és vihogunk, hogy ha volna függöny, talán azzal is takaróznánk… A gyógynövénylikőrt is nagy hiba volt megérkezésünkkor vendéglátónknak adni… Pedig nappal az utcán a kabátot sem kell begombolni: itt a Golf-áramlattól melegebb van, mint odahaza.
Reggelire, ebédre édes, mazsolás zsömlét kapunk, amit megkennek vajjal, és kilószámra szórják rá az édes csokoládédrazsét. Ugyanazt, amivel én itthon a tortát díszítem. Amikor húzzuk a szánkat, kapunk sajtot és sonkát – édes püspökkenyérrel. Vacsorára almás krumplipüré a menü, naná, hogy jó édes.
Gyakori látvány az út szélén legelésző juhnyáj, a környéken rengeteg farm van. Elvisznek egyre, ahol hatvan vízágyon alvó tehenet tart a tulaj, és évi 400 000 kg sajtot készít. Veszünk is dióval ízesítettet, igazi ínyencség.
Tavaszi virágok mindenütt, a tél ellenére. Otthon, az iskolában, az utcán: tulipánok, nárciszok, jácintok. Hollandia télen is a virágok hazája.
Groningenben kivétel nélkül mind beleszeretünk a művészetek utcájába, amely egy érdekes, jelképes ajtóval kezdődik. Nincs rajta kilincs; a helyiek azt mondják, azért, mert ők a múltat ily módon is lezárták. Ami a második világháborúban történt, oda be van csukva, s nem nyitják ki többé soha.
A srácok este focimeccsre mennek, a városnak első ligás csapata van, s épp Hágával játszik. Mit ad isten? Épp a hágai kemény mag melletti szektorba kerülnek (24 000 néző, 16 eurós belépő). Bunyó nincs, plexiüveg választja el őket az ellenfél táborától. Szurkolóink jól végzik dolgukat, a hazaiak 2 : 0-ra nyernek. Hazatérve a meccsről mi a program otthon? Hát végignézik az iménti meccs összefoglalóját a tévében.
Ellátogatunk egy régi szélmalomba, ahol ma is egykori technikával őrlik a mustármagot. Miután elmagyarázzák a gyártás menetét, vásárolunk a mézes mustárból otthonra is kóstolót.
Hollandia területének 40%-át ma is állandó veszély fenyegeti, mivel a tengerszint alatt van. Ezt jól látjuk, amikor megnézzük az egyik védőgátat. Az egyik oldalon a tenger, a másikon – sokkal alacsonyabban – az épületek. Dagály és erős szél esetén így is átcsapnak a hullámok.
Megtekintünk egy kilencvenéves szivattyúállomást is, a szárazföldről pumpálják a vizet a folyókba, csatornákba. Egy perc alatt 5000 köbméter jut így a tengerbe vissza. Miután ilyen alaposan megismerkedtünk a belvízproblémákkal, irány a város, amelynek nagyon sok utcáját csatorna választja el egymástól, és ahol sétahajókázni lehet az Amstelon. (Ja, az nemcsak sörmárka, hanem a főváros folyója is.) A következő megálló tehát Észak-Európa Velencéje: Amszterdam.
A repülőtéri csomagmegőrzőben kerek 8 euróért tárolják poggyászunkat, egy automatába négyen is bepakolunk. A kelet-európai turista nem hazudtolja meg magát… Be a központba 7 euró 50 cent a 15 perces út vonattal. A pályaudvar környéke teljesen szét van bombázva. Négy éve építik a metrót, s még újabb négyig fogják.
A királynő palotájából sem látunk semmit, mert éppen renoválják. Szomszédságában Madame Tussaud panoptikuma, a londoninak a kicsinyített mása. Nagy élmény a virágpiac, aztán coffeeshop coffeeshop hátán. Elhaladva előttük megcsapja az ember orrát a marihuána füstje. Hallom a fejekben motoszkáló kérdést: Betértünk-e? Yes, de csak fényképezni.
A vörös lámpás negyedben nagyon fura délután kettőkor sétálni. Hogy lehet az, hogy engem kerít hatalmába a szégyenérzet, nem pedig azokat a lenge öltözetű hölgyeket a kirakatokban? Nem értem.
Szombati napon jövünk haza. Amikor felbúg a Boeing motorja, a mögöttem ülő budapesti hölgy hangos fogadalmat tesz: „Ha sikeresen landolunk, én úgy megtanulok angolul, hogy na!”