Újfent elérkeztünk április 11-éhez, a magyar költészet napjához, úgyhogy ha máskor kevésbé, akkor most főleg, ha pedig máskor is, most plusz pláne fussunk neki a verseskönyves polcnak. És lepjük meg magunkat!
Természetesen ne feledjük, hogy ez a nap, április 11-e József Attila születésnapja (1905), és nem csak az övé, hanem egyben Márai Sándoré is (1900). Legyen kéznél a „Szivünk, mig vágyat érlel, / nem kartoték-adat.”, vagy az „A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat” minden testvértársával együtt, de bátran kalandozzunk a magyar költészet mezején vagy tengerén, kinek hogy jobb elképzelni, és bóklásszunk el akár. Például a Szamárfül irányába.
Ahhoz, hogy odáig érjünk, indulhatunk akár valamivel távolabbról is, mert ugyanúgy a rímhányó életművéhez sorolhatjuk a Kérem a következőt! („Beszél majd az utókor, kiről?”), A Mézga család vagy éppen a Mekk mester szövegkönyveit, az internet világában pedig három klikk és némi pötyögés ezeknek vagy valamelyik másik Romhányi-kötődésű rajzfilmnek a képernyőnkre csalogatása. És ha már megmerítkeztünk, nehogy kikecmeregjünk, inkább merüljünk el rímtengerben (aki az előbb a mezőre asszociált, most ezt alakítsa kedvére).
Szóval a Szamárfül. Azért is esett a választásunk most erre a kötetre, mert a költészet napja alkalmából szeretnénk rámutatni: nemcsak egy regény lehet klasszikus. De még csak nem is egy komplett költői életmű. És nemcsak egy jó humoreszken vagy komédián lehet elejétől a végéig rötyörészni. Engedtessék meg, különösen orrunk előtt a Szamárfüllel, hogy azt mondjuk: sőt!
Regény helyett akár
Ugyanúgy sodorja és viszi tovább az embert, mint egy jól megírt regény, csak éppen nem még egy fejezet, hanem még egy versinke, és bizony nemcsak egyes szövegek szintjén, hanem kötetként is újra- és újraértelmeződhet, ha az élet különböző szakaszában és helyzeteiben ragadjuk kézhez. Azt is elmondhatnánk e helyen, hogy nem feltétlenül és kizárólag gyermekeknek szólhat az a vers, amely nyelvezetében játékos, rímekkel teleszórt, szereplői állatok vagy humoros alakok, figurák. „Ebihalból nem lesz más, csak béka, még ha bálnává válni volna is szándéka.” No, csak gyereknek szól ez?
És azért is most ez a kötet Romhányi Józseftől, mert bármennyire komolyan cseng és hat is a magyar költészet napja kifejezés, nem feltétlenül a borús és merengő versóriások számíthatnak a költészet remekeinek, hanem ugyanúgy a vidámak és szórakoztatók. A Szamárfül pedig, látjuk majd, amint (újra)belekezdünk, bizonyítékhalmaza annak, hogy ez a műfaj sem csak mellékszál, hanem komoly (na, nem olyan komoly, hanem…) munka, és jókora adag tehetség kell hozzá, hogy egy egész köteten (vagy életművön át) ilyen állandó szinten és minőségben hömpölyögjön elénk. Ötletesség, leleményesség, játékosság, sziporkázás – társítsuk csak ezt is szépen a nagybetűs költészethez. Meg annak napjához.
Annyit még így a végére, hogy egy jó kiadás nemcsak illusztrációkkal tudja kiegészíteni a verssorozatot, hanem némi mankóval is. Ilyen ebben az esetben Rigó Béla keletkezés- és kiadástörténete, amely jó kis fogódzónak bizonyulhat még azoknak a rímeknek az ismételgetéséhez is, amelyekről nem is tudjuk, mikor és honnan ragadtak ránk. Pedig Romhányik.
Varjúnóta
Egy varjú nótát írt a dalosversenyre.
Rezgett faháncs-bogáncs, amikor elzengte:
– Elszáll a nyár, kár!
Lucskos ősz vár már.
Ha túl nagy a sár,
felszállok a fár.
Nem okozott bajt a sor végén az űr,
ezt a dalt hozta ki győztesnek a zsűr.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.