Az elfogadás az ember egyik legfőbb erénye, hiszen elejét veszi a konfliktusoknak, harcoknak és az elégedetlenségnek is. Mégis, miközben a fontosságával a legtöbben egyetértenek, rendszerint csak addig gyakoroljuk, amíg nem ellenkezik az elvárásainkkal.
Pedig az elfogadás állapotában nem bélyegzünk meg senkit és semmit. Nem mérgelődünk, ha esik az eső, és akkor sem elégedetlenkedünk, ha süt a nap. Elejét vesszük a sértődésnek is, mert nem várjuk el a másiktól, hogy elképzeléseink szerint viselkedjen. Nem mondjuk, hogy értékesebb vagy szebb ajándékot kellett volna kapnunk szeretteinktől, barátainktól. Nem morgolódunk, ha valaki nem keresi a társaságunkat, akinek szerintünk kötelessége volna.
Elfogadással tekinteni a világra mindössze annyi, mint ficánkoló halként élni a vízben akkor is, ha éppen az árral szemben úszunk, és olyankor is, ha a megszokottnál zavarosabb vízben kell boldogulni. Nem akarjuk megmondani más halaknak, hogy merre ússzanak, s a kavicsok formája miatt sem elégedetlenkedünk.
Annak ellenére, hogy mindez jól hangzik, az értékrendünk teljesen mást diktál. Amikor a tekintélyünk, anyagi érdekeink és boldogulásunk fontosabb más embereknél, újra előtérbe kerülnek elvárásaink, s az elfogadás megszűnik. A valóság teljesen más, mint ahogyan elvárnánk. Amit nem tudunk megváltoztatni, azon csak mérgelődni tudunk. Legtöbbször értelmetlenül.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.