Első amerikai élmények

Szeretjük megmutatni várva várt látogatóinknak, amit magunk is érdekesnek találunk, legyen ez élmény, hely vagy étel. Az első nap örömmel láttam, hogy Annának ízlik a kedvenc vasárnapi reggelim, a brooklyni bagel sajtkrémmel és fokhagymás olajos paprikával. Ez olyan péksütemény, amelyet lengyel zsidók hoztak magukkal az USA-ba. A kelt tésztát előbb forró vízben rövid ideig főzik, majd megsütik, így a tenyér nagyságú kerek péksütemény belseje sűrű, külseje pedig ropogós tészta lesz. A közepén lévő lyuk valószínűleg arra szolgált, hogy könnyen lehessen szállítani – felfűzve egy zsinórra vagy vékony botra –, valamint kiállítani a pékségekben. A mai bagelek mindenféle lisztből készülnek, (kedvencem a pumpernickel, sötét színű rozslisztből), és például mákot, szezámmagot, hagymát, fokhagymát, sót sütnek a tetejére.

Kulináris tekintetben még a pizza volt nyerő, de nem a serpenyős – azt is megkóstoltuk –, hanem a vékony tésztás gombával. A mexikói étel iránti szeretetemet nem tudtam átadni, mert Annának csak a salsa és chips ízlett.

Megfigyelései szerint sokkal több kutya van itt, mint Dunaszerdahelyen. Ez Brooklynra és Provincetownra is igaz. Provincetown kimondottan kutyapárti nyaralóvároska – láttunk kutyapékséget, szépségszalont ebek részére, kisboltot, amely kutyáknak és gazdiknak kínálja áruját – itt még magyar vizslás párnát is lehet kapni. Minden második üzlet előtt kis tál víz az arra járó szomjas négylábúaknak. Egyik este kutya és gazdája külön-külön fagyiztak. Anna megjegyezte, hogy itt minden sétáltatónál lát egy-két műanyag zacskót, amibe az ürüléket szedi fel a gazdi. A brooklyni parkban, az utcán, a provincetowni tengerparton vagy a kis belvárosban nem látott kutyapiszkot a sok eb jelenléte ellenére sem.

Szerdahelyhez képest itt van tenger. Brooklynban rövid metrózás után, Provincetownban pedig elég egy keskeny, egyirányú utcán átsétálni, és máris az Atlanti-óceán partján vagyunk. Fúj a szél, hullámzik az óceán, és a Provincetowni-öbölben a víz naponta kétszer feljön a házakhoz, majd visszahúzódik, szárazon hagyva a lehorgonyozott kis hajókat. Több száz méterre be lehet gyalogolni oda, ahol néhány órával ezelőtt még mély víz volt.

A házakon kívül az emberek is mások New Yorkban – mintha az egész világ jelen volna egy-egy emberben. Egy félig amatőr Rómeó és Júlia balettelőadáson például négy profi balett-táncos mellett vagy húsz helyi amatőr táncos és színész játszott a színpadon, hattól hatvanéves korig. Júlia szerepét egy alacsony ázsiai hölgy, Rómeót pedig egy afroamerikai férfi alakította. Vajon Dunaszerdahelyen játszhatná-e vietnámi lány Júlia és cigány fiú Rómeó szerepét? – hangzott el a költői kérdés.

Anna furcsának tartotta, hogy a magas manhattani irodaházakban nem lakik senki. Itt nincsenek színes és magas panelházak, Brooklyn nagy része alacsony családi házakból áll.

Amikor először vásároltunk bevásárlóközpontban, keresztlányom megjegyezte, hogy a pénztáros, egy fiatal férfi mosolyogva beszélgetett velem, finoman összehajtotta a vásárolt ruhákat, úgy tette bele őket a táskába. Egy másik üzletben meg Anna azt vette észre, hogy a fiatal elárusítónő kedvesen mosolygott ránk – és milyen szép volt a sminkje. Ezek szerint Szerdahelyen ez nem így van.

Az út eddigi fénypontja az American Girl nevű babaüzlet volt. Tele volt boldog, kedvenc babájukat szorongató kislányokkal, akik babaruhákat és egyéb kiegészítőket kerestek izgatottan. A többemeletes üzletben a hajszalonon kívül étterem is van, ahol délután négykor teát szolgálnak fel. A fehér abroszon sötétrózsaszín étkészletben tálalják a teát, az aprósüteményeket, a háromszögre vágott pici szendvicseket, gyümölcsöt, majd fagyit és zselét is, egy szál virággal. Anna babája egy méretére szabott rózsaszín székben foglalt helyet. A fiatal pincér megkérdezte a tízéves vendéget, hogy esetleg a babája is kér-e egy kis teát. Az igenlő válasz után egy apró csésze és hozzá illő tányérka került az asztalra. Ízlett neki a gyümölcsös tea és az áfonyás muffin is – állapította meg Anna elégedetten.

A legmélyebb élményt mégis talán a metró nyújtotta keresztlányomnak. Mielőtt elindultunk valahova, mindig megnézte a térképen, melyik vonalon jutunk el célunkhoz. A metrón legszívesebben állt, úgy figyelte a megállókat, valamint a felszálló és leszálló embereket. Néhányszor figyelmeztetni kellett, nem illik megbámulni az utastársakat. Persze értettem, nehéz ellenállni, amikor annyi érdekes arcot lát maga körül az ember. Egyik nap síró kisfiú ült velünk szemben. Mindkét könyöke sérült volt, a lábánál gördeszka feküdt. Barátai vigasztalták. – Ha valaki hosszabb ideje lakik New Yorkban, előbb-utóbb sír a metrón – mondtam Annának. – Te is sírtál már? – kérdezte. – Persze – válaszoltam –, nem is egyszer.