Minden korosztályt a saját csatornáin lehet utolérni a komoly témákkal?
A filmfeldolgozások jutnak eszembe, amikor azt olvasom, hogy a fiatalok megszólításának szándékával az Instagramon mutatták be egy tizenhárom évesen Auschwitzban megölt magyar zsidó kislány történetét. Ezzel félig le is lepleztem magam: mit papolok én, amikor csak olvastam róla, nem pedig helyben, a képmegosztó oldalon jött szembe a jelenség. Úgy látszik, engem (már, még, ha egyáltalán valaha) nem ott lehet elsősorban megszólítani, de azért mentségemre váljék, hogy rögtön rákerestem, megnéztem, pedig akkor még nem volt penzum, hanem csak kedvemtartja.
Beírtam a keresőbe, hogy @eva.stories, és elkezdtek pörögni előttem az instasztorik – ekkor jutottak eszembe a könyvek. Óva intettek attól bennünket az iskolában, hogy ezekkel váltsuk ki a házi olvasmányok végignyálazását, esetleg annyit tettek hozzá, hogy majd az olvasás után megnézhetjük. Most jött egy újabb médium, ahol már az apró videók és a feliratokkal, matricákkal, effektekkel, filterekkel megspékelt képek alkotják meg a történetet, így narrálgatjuk mindahányan a saját életünket a közösségi oldalakon.
Majd arra jutottam, hogy talán mégsem teljesen helytálló a hasonlítgatás: itt nem kell attól tartani, hogy a sztorik végigpörgetése helyettesít valamit, sőt. Elvileg az a szándék, hogy magával a holokauszt tünetével találkozzon a célközönség, ez esetben az instageneráció, és ebből kiindulva máshol is érdeklődjön iránta, egyáltalán tudjon róla. A reakciókat látva azonban nem tudok szabadulni a párhuzamtól. Nyilván van egy tömeg, amely üdvözli a kezdeményezést, a hozzászólók egy másik része azonban felrója, hogy egy ilyen komoly témát lebutítva, nem megfelelő környezetben, nem méltó módon dolgoztak fel. Mintha hallottunk volna már ilyesmit.
És felbukkantak a szakmai szemmel kritizálók is, akiknek az egyik legfontosabb eszköze a print screen, azaz a képernyőfelvétel, amellyel precízen rámutatnak a vélt vagy valódi hibákra. Ezek pedig jórészt nem a történeti hűség vagy mondjuk, a színészi játék kérdése köré rendeződnek, hanem a hitelesség és hihetőség lesz a kulcsfontosságú. Legtöbbször tehát az hangzik el, hogy márpedig egy mai fiatal biztosan nem így örökítené meg az oldalán az adott eseményt (print screen), nem tenné hozzá ezt a hesteget (print screen), nem is tenné fel, már csak azért sem, mert idealizálni szoktuk az életünket a közösségi oldalakon. Mindebben lehet is valami, különösen ez utóbbin érdemes elgondolkodni. Vajon Heyman Éva, aki három és fél hónapon át vezetett naplót az 1944 májusában történt deportálásáig, manapság instasztoriban mesélné el a mindennapjainak történéseit? Vagy esetleg azonnal törlődő üzenetben küldené el a legközelebbi ismerőseinek? Megörökítené-e a borzalmakat a nyilvánosság számára? A naplóját egyáltalán a nyilvánosságnak szánta?
Persze tanakodhatunk efölött, az oldal azonban inkább a befogadókra koncentrál. Ehhez az elbeszélhetőt a kislány feljegyzéseiből merítették, amelyeket a holokausztot túlélő anya talált meg és adott ki annak idején. Egy izraeli informatikai cég milliomos tulajdonosa, Mati Kochávi rendelt hozzá pénzt, stábot és színészeket, és végül létrejött egy önálló produktum. A fogadtatása kapcsán a már ismert mintákat követi a társadalom, hüledezik a mediális váltáson, méregeti a jelenséget, kritizálja a milyenségét, és persze figyeli, követi (1,7 millióan). De talán a sokkal szörnyűbb mintázatok követésének elkerülésében segíthet.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.