Élménydús laoszi kalandtúra

Péter és Katalin meglehetősen fárasztó, tizenkét órás utazást követően érkezett meg Laoszba, a világ egyik legszegényebb országába

Ismét spontán ötlettől vezérelve indultak útnak. Katalin nagyon szeretett volna eljutni ebbe az egzotikus, esőerdőkkel borított országba, ahol dús a növényzet, és ritka, már-már a kihalás szélén álló állatfajok élnek. Kíváncsi volt az erdőbeli mindennapokra. Nem ez volt azonban a fő gondolati fonal. Sokkal inkább személyiségük újabb szelete megismerésének lehetősége és az ismeretlen utáni vágy. „Legegyszerűbb Bangkokba repülni, onnan autóbusszal Thaiföldön keresztül északi irányba utazva megközelíteni a célt. A vízummal sincsenek nehézségek. Igazán érdekes világ. Már az első találkozás alkalmával ópiummal kínáltak. Nem véletlenül. Nem messze, azaz Thaiföld, Mianmar, Laosz és Kína között van az a nagy ópiumtermelő terület, amelyet Arany Háromszögnek neveznek” – avat be Péter.

Majomélet
„Célunk az ún. Gibbon Experience (Gibbontapasztalat) program volt. A vadonban tölteni néhány éjszakát, természetesen felügyelettel. Kipróbálni, milyen lehet az érintetlen természetben létezni. Izgalommal vártam az esőerdővel, lakóival, hangulatával való találkozást. A belső öröm és izgalom egyre erősödött, amikor a hatalmas, átláthatatlan vadonhoz közeledtünk” – meséli Katalin. A Mekong folyón csónakkal jutottak el az ökoturizmus egyik fellegvárába. A folyamban édesvízi delfinek élnek. Látták őket, lencsevégre kapniuk azonban már nehezebb volt. Laosz északi részén található a Bokeo természetvédelmi terület, ahol a látogatók kipróbálhatják, milyen az élet az esőerdő mélyén. Három, fa tetején álló házban kapnak szállást éjszakára, a fák között acélzsinóron csúszva lehetséges a közlekedés – mindez a fekete gibbon majom életterében. „Szervezett utazás volt, hiszen néhány helybeli kísért bennünket a fák koronái között kifeszített acélzsinór-hálózathoz. Biztonságosan hozzácsatoltak bennünket, és már csúsztunk is, meglehetősen gyorsan” – idézi fel Péter. Egyedi és megismételhetetlen élményben volt részük. Katalin nem titkolta kezdeti félelmét. „Fura hangja volt a zsinóron való csúszásnak, egy kis kerék segítette ugyanis az előremenetelt. Jellegzetes hangja időnként megtörte a vadon tipikus neszeit. Valódi kaland volt” – teszi hozzá.

Újkori Tarzan és Jane
A fa tetején épített kör alakú lakótákolmány nem a luxushoz szokott vendégeknek való. „Nagyon puritán a berendezés, bár volt víz, amelyben megfürödhettünk. Éjszaka meglepő hangokat hallottunk. Ilyenkor azon töprengsz, vajon ki jár odakint a koromfekete éjszakában. Nem láttunk semmit, fény is csak annyi áradt, amennyit az éjszaka adhatott. Érdekes tapasztalás volt saját korlátaink ledöntése. Hogy az idegen környezet, az esőerdő csupán karnyújtásnyi távolságra van. Az sem zavart – csak a kirándulás végén –, hogy társaink mérges kígyók voltak. Ott tanyáztak tőlünk néhány centiméterre. Észre se vettem, annyira lenyűgözött a táj. Az élet igazi valójának megismerése vonzott. Hogy mire alkalmas az ember, mennyit bír. Nem zavartak a szerény körülmények, hiszen addigi utazásaink során hozzászoktam már, hogy nem alszom ágyban, a szabadban kell elvégeznem szükségleteimet, vagy hogy az étel nem hasonlít egy többcsillagos szálloda által nyújtottakra” – mondja Katalin. Bár az ételt és egyéb szükséges dolgokat naponta szállították nekik, nem minden volt ennyire egyszerű. „Felhívták a figyelmünket, hogy éjszaka ne nagyon kalandozzunk el, mert akadtak, akik mindörökre az esőerdőbe vesztek, azóta se találták meg őket – folytatja. – Ügyelnünk kellett továbbá a viharra, mert olyan nagy erejű szelek fújtak, hogy szinte hintázott a fa, s nem mindegy, hogy ezt a földön vagy sok-sok méterrel a talaj felett tapasztalod meg, de szerencsére nem kellett komoly kihívással szembenéznünk” – idézi fel az átélteket Katalin. „A három nap alatt körülbelül három-négy emelet magasságban tanyáztunk – egészíti ki szavait Péter. – Mint Tarzan és Jane. Talán ők is ezt érezték, amikor a fák felett belátták az érintetlen tájat, még a csúszkálás is hasonló lehet, mint amikor őseink liánok segítségével ugráltak egyik fáról a másikra. A természet lenyűgöző, nappal a pára felszállta után szinte az egész vidék elénk tárult. Olyan parányinak tűnt minden! Csak a természet volt, és az ember.”

Pszichedelikus élmény
Katalin sem fukarkodik benyomásaival: „Virradatkor ébredünk, s aztán hallgatjuk a nagy csendet, amelyet csupán állatok hangjai törnek meg. Minden békés, nyugodt. Nincs fejetlen zsivaj, kattogás, csicsergés, zúgás-búgás, csilingelés. Fura, mégis nagyon kellemes megszokni. Ott ülni a fa tetején, egy hihetetlen kilátású lakóegységben. Még a legmodernebb nagyvárosokban sincs ehhez hasonló, a felhőkarcolók se adják vissza azt a szabadságérzést, amelyet ott és akkor átélsz. Semmihez sem hasonlítható tapasztalás ez, amikor szétárad benned az öröm, és mosolyt csal az arcodra. Csak állsz, és nem bírsz betelni a látvánnyal.
Alig akaródzott elhagyni ezt a páratlan környezetet. Kétnapi csónakázás után a Mekong folyón eljutottunk Luang Prabangba, amely az egyik legszebb város, amit láttam. Nem véletlen, hogy a világörökség része.” „Az utcán azonban úton-útfélen »jó minőségű« ópiummal kínáltak bennünket – teszi hozzá Péter. – Nem éreztem kényszert megkóstolni. Az ember lelkileg épülni megy oda, nem pedig leépülni. Bár a szárnyalás garantált, más módszert alkalmaztunk. Megnéztük a káprázatos királyi palotát s egyéb látványosságokat.”

A hold városa
Amikor tovább szándékoztak utazni, indulás előtt a buszban meglepetésükre műanyag zacskókat osztogattak. „Három órán keresztül zötykölődtünk a szerpentineken, még az egy héttel korábban elfogyasztott étel is kikívánkozott gyomrunkból. De hát türelmesen végigfeküdtük az utat – derül Péter –, mert a járműben ülések helyett fekvőhelyek voltak.” „Mint a heringek, olyan szorosan voltunk egymás mellett, hol a hónalj-, hol a lábszag zavarta az orromat. De az ember ne nagyon válogasson szinte a világ végén. Több-kevesebb sikerrel próbáltam aludni. Szerencsére nem vagyok az a nyafogós fajta. Érdekes volna tudni, hogy más mennyire volna képes elviselni ezt az állapotot. Elfogadtam, mert tudtam, hamarosan túl leszek rajta. A kitartás és türelem kifizetődik. Csak a saját korlátainkon kell túllépnünk. S akkor sima ügy” – folytatja Katalin, hogy majd Péter vegye vissza a szót: „A legextrémebb körhinta is kutyafüle volt ehhez képest. Mintha az ember órákig tartó centrifugába zárná magát. Végül azonban megérkeztünk Vientiánba, Laosz fővárosába, ahol a leggyakoribb időjárás az esős és a még esősebb. Monszun és száraz évszak váltakozik. Mi kifogtuk az esőset. Miután alaposan körbenéztünk, sietős léptekkel elindultunk az utolsó buszjáratra, mert hétvégére lezárják a határt, s akkor se ki, se be” – fejezi be Péter, akit kalandvágyása tovább űz, folyton újabb és újabb helyek megismerésére ösztönöz.