Élesre töltött Stukker

Szeretetteli ölelésemet küldöm mindenkinek – mondta a telefonba Görgey Gábor, amikor pár nappal a Komámasszony, hol a stukker? című tragikomédiájának 200. (szlovák színészek által játszott) előadása után felhívott, hogy megköszönje azt a pozsonyi estét, amelyet piros betűs ünnepként vésett az emlékezetébe. A „mindenkinek” elsősorban a darab rendezőjének és színészeinek szólt.

„Érzékelhetően szárnyalok – folytatta a nyolcvankét éves, Kossuth-díjas író –, mert az egész előadásnak erős kisugárzása volt, és úgy éltem meg, mint életem egyik legjelesebb színházi eseményét. Nem akarom titkolni a nyavalyámat: húsz százalékos látásom van, pár héttel ezelőtt műtötték a szememet, mégis fényes élményben volt részem. A hiúság pedig, ezt most tapasztalom először ilyen erősen, megnöveli a látóképességet.”
Öt figurát mozgat a darab: az alvilági Cukit (Marián Miezga), a Méltóságost (Vladimír Kobielsky), a kispolgár K. Müllert (Juraj Kemka), Kisst, az értelmiségit (Jakab Róbert) és Mártont, az ízig-vérig vidékit (Lukáš Latinák). A darab hatodik szereplője a stukker, vagyis a revolver, a hatalom szimbóluma, amelyet mindig másvalaki birtokol, így kényszerítve megadásra, szolgálatra, alkalmazkodásra, behódolásra vagy éppen mélységes hallgatásra a többieket. A stukker körbejár, ötször, ötféleképpen rajzolódik ki előttünk a hatalom anatómiája. Cuki igazi sötét, alvilági alak, aki bármire képes. A Méltóságos született nemes, a legádázabb helyzetben sem veszíti el külső-belső eleganciáját. K. Müller, a kispolgár a legocsmányabb jellemhez is idomulni képes. Nyal, súg, dörgölőzik. Márton, a nép egyszerű fia nem is érti, mi zajlik körülötte, neki egy a fontos: a bevethető föld s a megtermékenyítésre váró kedvese. Kiss, az entellektüel nem is annyira magát, mint inkább a nemzeti könyvtárat félti, a tudást, az ő szemében ugyanis az a legnagyobb hatalom.
Magyar szerző darabja szlovák színpadon ekkora sorozatot nem ért még meg soha. Ráadásul nem is egy színpadon. Színművészeti főiskolás volt az öt fiú, amikor 1998-ban bemutatták ezt a fergeteges abszurd vígjátékot, s már diplomás színészek voltak, amikor külföldre is eljutottak vele. Játszották Ausztráliában, Amerikában, Szerbiában, Fehéroroszországban, Franciaországban, itthon kaszárnyákban, a Štúdio S-ben, majd az Astorka Színház falai között lehorgonyozva folytatták, és onnan jutottak el az előadással tavaly ősszel a Pesti Színházba, ahol kirobbanó sikerrel mutatták be a magyar dráma napján.
Tizenhárom éve fut a darab, s minden este telt ház előtt. Kultikus előadássá vált a Stukker Pozsonyban, s bizonyára az is marad, amíg a fiúk (most éppen harminc és negyven között félúton) bírják.
„A bemutató után egyikünk sem gondolta, hogy mi ezt a groteszk, lélektani játékot ötvenszer, százszor, kétszázszor előadjuk majd – állítja Juraj Kemka. – Budapesten mind az öten izgultunk egy kicsit, hiszen Görgey Gábor ott látott először bennünket. Pozsonyba addig vagy azért nem tudott eljönni, mert annak idején kulturális miniszterként nagyon elfoglalt volt, vagy az egészségi állapota nem engedte, vagy… mint ahogy elárulta, egyszerűen nem volt kedve kocsiba ülni. Most, hogy hazai színpadon, ezen a jubileumi estén főleg a barátaink előtt játszottuk a darabot, nem idegeskedtünk olyan nagyon, pedig tudtuk, hogy a szerző is ott ül a nézőtéren. Egyébként minden alkalommal másképpen játszunk egy kicsit. Vannak is az előadásnak olyan pontjai, amelyek ezt lehetővé teszik. Ráadásul mindig akad köztünk valaki, aki más energiával jön este a színházba, vagy valamelyikünk fáradtabb, és ez éppen elég ahhoz, hogy valami új történjen a színen. Az előadás fogaskerekeinek azonban hajszálpontosan kell működniük. Igen, tudom, hogy az én szerepem a leghálásabb. De hát az én ötletem volt anno, hogy színpadra vigyük a Stukkert, én szállítottam a darabot, cserébe pedig csak annyit kértem, hogy én lehessek K. Müller.”
Az értelmiségit, a nemzeti könyvtár miatt izguló Kisst hosszas hallgatásai teszik a színész számára hálátlan figurává. Jakab Róbert sokáig ül magába roskadva, egyetlen szó nélkül a színen, de mint mondja, gondolatban soha nem kalandozik el.
„Végig koncentrált állapotban kell tartanom magam, hiszen ha ötünk közül bárki akár egyetlen percre is leeresztene, azonnal kibillentené a többieket. Valóban nehezebbek számomra azok a részek, amelyekben nincs szövegem, de azt szoktam mondani: nincs kis szerep, csak kis színész. A legnehezebb helyzet elé a katonaságnál eltöltött hónapok állították az előadást. Mi akkor is játszottuk, csak éppen laktanyákban, és még ott is különböző helyszíneken. Egyszer például a kaszárnya konyhájában. Volt rá példa, hogy bekiabáltak a katonák, hogy mikor jönnek már a nők. Ha úgy éreztük, nincs sok értelme a játéknak, itt valóban másra vágynak, menet közben rövidítettük a darabot. Ugrottunk a szövegben, hogy minél hamarabb a végére érjünk. Tapasztalatszerzésnek ez is jó volt, de nem szívesen emlékezünk rá. Budapesten tavaly ősszel épp akkor vendégeskedtünk az előadással, amikor a politikai helyzet elég feszült volt a két ország között. Ilyen közhangulat közepette dupla terhet éreztünk a vállunkon, de annál izgalmasabb volt a játék. A legszebb szavak azon az estén is a szerző szájából hangzottak el. Szeressük egymást, gyerekek! – mondta Görgey Gábor, s ezzel mindenkinek, és nemcsak nekünk, színészeknek, hanem a nézőknek is, értékes útravalót adott.”
Lukáš Latinák egyetlen mondatban is képes meghatározni a darab varázsát.
„Ha szerencsések leszünk, akkor még hatvanévesen is játszani fogjuk a Stukkert, de akármilyen öregek leszünk is, ez a darab mindig fiatal, vagyis aktuális marad. Angyalom, gyönyörű! – mondtam pomagyarszky a budapesti előadás után. Így most csak annyit: Bože môj, bolo to krásne aj teraz!”
Marián Miezga a jégkorongozók példáját hozza fel, hogy nekik sem mindegy, hol játszanak, hazai pályán-e vagy idegenben.
„Nagyon örülök, hogy Görgey Gábor nálunk is látta az előadást, hiszen itthon, hazai közönség előtt mégis más a vibrálása, mint külföldön. A bemutató idején egyébként valóban azt hittük, legfeljebb négyszer megy le az előadás, utána vége. Egyikünknek sem fordult meg a fejében, hogy repertoárdarab lesz belőle. Sok ajtót megnyitott előttünk a Stukker, és elmondhatjuk azt is: az egyetlen darab, amely összetart bennünket; hiszen nincs még egy előadás, amelyben a színművészeti főiskola elvégzése óta mi, egykori osztálytársak együtt játszanánk. S ez nagyon kellemes érzés. Felépítettünk egy házat, amely remélhetően nagyon sokáig fog állni.”
„Három miniszter is nézi majd az előadást – jelezte a színház titkára, de én ezt nem vehettem figyelembe, ettől nem játszhattam másképp a szerepemet – állapítja meg Vlado Kobielsky. – Igen, ünnepi előadás volt ez a mostani, ingben jöttem be a színházba, nem is trikóban, mint máskor, de játszanom ugyanúgy kellett, mint mindig. Sokszor kérdezik tőlem: nem vágyom-e másvalakinek a szerepére. Például Lukášéra, aki tájszólással beszélve rögtön elnyeri a nézők tetszését, vagy Kemkáéra, aki úgy szolgálja fel az ételt a Cukit játszó Mariánnak, hogy azon mindig visong a közönség. Igen, ezek sokkal hálásabb szerepek, mint az enyém, a nemesi származását bizonygató Méltóságos, de akkor is azt mondom: alkatilag mindegyikünknek tökéletesen ül a figura. Tehát nem cserélnék, eszemben sincs. Pedig a szerző eredetileg egy nyolcvanéves, szenilis öregembert látott maga előtt, amikor az én szerepemet írta. Viccesen azt szoktam mondani: van még időm bőven, hogy beérjek rá. A nagy várakozást egyébként Pesten éltük meg, hiszen Görgey Gábor ott látott először bennünket. A terhet aztán le is vette a vállunkról, hiszen elismerően beszélt rólunk. Nem is maradt más, csak a felelősségtudat és a vágy, hogy minden alkalommal a lehető legjobb formánkat hozzuk. Megunni nem tudjuk a darabot, ez a veszély nem fenyeget egyikünket sem, hiszen havonta egyszer-kétszer játsszuk, s mindig telt ház előtt.”
Görgey Gábor Pozsonyban is nagy élvezettel nézte az előadást.
„Csodálatos este volt – mondta hazautazása előtt. – Ez a darab engem amúgy is elkényeztet, hiszen életem legnagyobb sikere. Az itteni előadás – ezt most tényleg megállapítottam, hiszen rövid időn belül kétszer is láttam – zseniális produkció, extra kategóriás színészekkel, szenzációs rendezővel. Hálás vagyok mindenkinek, akinek köze van hozzá, még a fiúk egykori tanárainak, Emília Vášáryovának, Martin Hubának és Peter Mankoveckýnek is. Olyan hihetetlen erővel és lendülettel játszottak, hogy másodszor is elsodort, elragadott az előadás. Őszintén mondom: életem egyik legboldogabb estéje volt. Meg is ígértem ennek a remek csapatnak, hogy jövök a háromszázadik előadásra is. Ha másképp nem, akkor tolószékben.”