<p>Két iskola is működött a misszió közelében. Mi az Almafa utcában (Rue des Pommiers) lévőt választottuk a gyerekeinknek. Felmerült ugyan egy pillanatra, hogy a híres genfi Nemzetközi Iskolába íratjuk őket, de ezt az elképzelést hamar elvetettük. Az említett elitintézmény a tó túlsó partján állt, elég messze tőlünk. Ez lett volna talán a kisebbik gond, bár az is nehezen lett volna kivitelezhető, hogy feleségem a gyerekekkel naponta többször megtegye a körülbelül negyvenperces utat.</p>
emberi jogokról, nemzetközi kapcsolatokról, diplomaták mindennapi életéről
Komolyabb nehézséget okozott az a körülmény, hogy a Nemzetközi Iskola tandíjköteles volt, és az összköltség eléggé magasra rúgott.
A szlovák állam nem járult hozzá a magánintézményekben való iskoláztatáshoz, mivel úgy tartotta, hogy Genfben megfelelő az állami közoktatás színvonala. Ez persze igaz is, csak az volt a baj, hogy az állami közoktatási intézmények nyelve kizárólag a francia, a kiküldött diplomaták meg angolul és németül tudtak. (Az ENSZ-ben az ember vidáman megélt az angolnyelv-tudással, hiszen ott az az első számú munkanyelv.) Így, mint már feljebb is említettem, gyerekeiknek a tanulásban nem nagyon tudtak segíteni.
A következő probléma akkor merült fel, amikor a diplomata négy-öt év után elkerült egy másik kiküldetési helyre, ahol viszont nem volt francia tanítási nyelvű iskola. Ott a gyerek megint kezdhetett egy teljesen más nyelven tanulni. Nos, éppen ezeknek a nehézségeknek a kiküszöbölésére találták ki a nemzetközi iskolák hálózatát. A rendszernek nemcsak az volt a lényege, hogy választani lehetett az angol, a francia vagy a kétnyelvű angol–francia oktatás között, hanem a tantervek is illeszkedtek egymáshoz, akár a genfi, akár a nairobi iskolát látogatta a gyerek. Szlovákiának abban az időben nem volt pénze arra, hogy diplomatái csemetéinek biztosítsa a nemzetközi iskolákban való tanulást.
Csak azt nem értettem, hogy például a szerb kollégám gyereke hogyan járhatott mégis oda. Azért nem értettem, mert Szlovákia fejlesztési támogatást nyújtott szegény, háború sújtotta Szerbiának. Eközben az OECD-tag Szlovákia nem tudott hozzájárulni pár tucat diák tandíjához, Szerbia viszont állta nekik az egész cechet.
A gyerekek tehát mentek a közeli kantonális iskolába. Jó volt ez így. Igazi inkluzív iskola volt az. Az inkluzivitás persze nem (csak) abban nyilvánult meg, hogy a tanügyi hatóság összeszedett, mondjuk, 50 százaléknyi fehér svájci meg 50 százaléknyi külföldi vegyes lurkót, egy osztályba szórta, jól megkeverte őket, azután jó képet vágott az egészhez, és elégedetten hátradőlt.
Abban az iskolában, ahova a gyerekeim jártak, a tanulóknak csupán a negyede volt svájci. Az összes többi gyerek más egyéb, leginkább fejlődő országból érkezett. A pedagógusok részéről mindegyik egyenlő bánásmódban részesült. Először is maximális erőfeszítést fejtettek ki azért, hogy az újonnan érkezett gyerekek minél rövidebb idő alatt megtanuljanak franciául, mindenkivel külön foglalkoztak, szükség szerint. A lányom három-négy hónap elteltével gyakorlatilag folyékonyan karattyolt egy olyan nyelven, amelyből Genfbe érkezésünk előtt egy szót sem értett.
Mégis azt kell mondanom, hogy a legfontosabb dolog, amit a gyerekeim Genfből hazahoztak, a másság iránti tisztelet és a tolerancia volt. Lányom legjobb barátnői vietnami, maláj, indiai, kameruni meg szefárdi zsidó lányok voltak. Még véletlenül sem történhetett meg, hogy valakit a bőre színe, származása, esetleges testi fogyatéka vagy nemzeti hovatartozása miatt gúnyoltak volna. Amikor gyerekeim néhány év múlva, már serdülő kamaszként hazakerültek, megütközve tapasztalták, hogy a gyűlöletbeszéd, az előítéletekkel átitatott, intoleráns magatartás mennyire szokványos dolog Szlovákiában. Gyakran tágra nyílt a szemük akkor is, amikor az én edzett fülem már föl sem figyelt egy-egy elhangzott mondat rejtett rasszista vagy xenofób tartalmára.
A suliban mindenkinek lehetősége nyílt arra is, hogy bemutassa a többieknek saját országát, kultúráját, nemzetét. Persze, Genfben a közoktatás nyelve kizárólagosan francia, a honismeretórákon óriási hangsúlyt fektetnek a helytörténetre. Ehhez kell alkalmazkodnia mindenkinek, aki ott él. Ha egy német nyelvű család Zürichből átköltözik Genfbe, akkor gyermekeit francia nyelvű iskolába kell íratnia. Ugyanez vonatkozik a fordított esetre is. Persze, Genfben van német nyelvű iskola is, az viszont magániskola, és csak a külföldi németek látogathatják. Tehát a német diplomaták vagy más Genfben dolgozó német állampolgárságú személyek gyerekei.
Ezt a modellt a svájci alkotmánybíróság többszöri megkeresés után sem nyilvánította ellentétesnek az egyéni szabadságjogok elvével. Azt vallotta, hogy az egyes nyelvek, mindenekelőtt a három kisebb (a francia, az olasz és a rétoromán) területi védelme az adott nyelvi közösség egyéni jogainak védelmét is jelenti a nagyobb nyelv domináns hatásával szemben. Úgy gondolom, ilyenfajta érvelés Szlovákiában elképzelhetetlen volna.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.