Egy méhész mindennapjai

A levél, melyet a Vasárnap Huncutka rovatának írtak a mátyóci alapiskolások, felkeltette figyelmünket. Elindultunk hát megkeresni az Ung-vidék egyetlen női méhészét, de ő azzal fogadott, nemrégiben úgy hallotta, hogy egy másik hölgy is méhészkedik errefelé.

Bár még kora délelőtt van, a nap már hatodmagával süt, s ilyenkor nem ajánlatos a kaptárak közelébe merészkedni. A méhek a forróságban is röpködnek, de nem mindig találnak megfelelő mennyiségű és minőségű virágport. Ilyenkor sokkal agresszívabbak, könnyebben támadnak, mert kevesebb a gyűjtenivaló, s a vizet is jobban keresik. Akkor is jobban támadnak, ha valakin megérzik a parfümöt vagy az alkoholt. Ezt már Enikő meséli. „Ilyenkor korán reggel megyek ki a kaptárakhoz, csak úgy megnézni; a méheket nem szabad gyakran zavarni, azt nem szeretik. Támadásnak veszik, mintha el akarnám venni munkájuk eredményét.”

A méhészet nem veszélytelen foglalkozás, a méhcsípés a mesterséggel jár. „Van úgy, hogy egyszerre húsz méhecske is megcsípett, szerencsére nem lett semmi bajom – mondja nevetve Enikő. – De volt olyan eset, hogy a fejemben egy eret talált el a fullánkjával, akkor orvoshoz kellett mennem.” Egy-két csípést már fel sem vesz, az csak olyan, mint másnak a szúnyogé. Egyáltalán lehet tudni, hogy mikor támadnak a méhek, mi izgatja fel őket? „Ez az anyától is függ, hogy milyen szelíd az anya” – magyarázza Enikő. 

Apáról lányra szállt a mesterség

Enikő gyerekkora óta ismeri a méhek életét. Egy éve elhunyt édesapja a réten méhészkedett, s ő sokszor ott téblábolt körülötte. Később segédkezett neki, ugyanis a férje allergiás a méhcsípésre, így minden rámaradt. „Még most is tanulok, mindig van mit – magyarázza. – Mert nemcsak annyiból áll a méhészkedés, hogy kiszedjük a kaptárból a keretet, kipergetjük, és már itt is a finom méz. A méheket etetni kell, hogy felerősödjenek, és tudjanak gyűjteni. Ősszel be kell teleltetni őket megfelelő mennyiségű élelemmel. A téli beetetést nyár végén célszerű elkezdeni, hogy elég időt adjunk a családoknak a cukorszirup átdolgozására. A szirupot vékony vászonnal lefedett befőttesüvegekben tesszük a kaptárba. A kereteket én magam készítem fából, még a hagyományos módon: keresztben belehúzom a drótot, s belerakom a lépet, amiben a méz lesz. Bók Géza bácsinak, a nagykaposi méhész-alapszervezet elnökének ezúton is szeretném megköszönni, hogy tanácsaival segít: bármikor hozzá fordulhatok, ha valami kérdésem van.” A lényeg az eredmény, nem a módszer. Enikő aprólékosan elmagyarázza, mit hogyan csinál.

Élelmiszereink 30%-a közvetlenül a méhek beporzásának köszönhető – olvastam egy szakcikkben. Enikő példája is igazolja, mennyi igazság van benne. „Végeztek olyan kísérletet, hogy letakarták a meggyfát, így a méhek nem tudták beporozni. Csak két kiló meggy termett rajta, azon meg, amelyik nem volt letakarva, 18 kiló.”

Szenvedélyből csinálja

Vannak, akik szakmaként művelik a méhészetet, Enikő inkább szenvedélyből. Ez a fő kedvtelése, de mellette sok mással is foglalkozik. Bámulatos a kézügyessége, kézimunkázik, nagyon szép szőtteseket készít. „Ez csak a második szövésem, még vannak hibái” – mutatja, és sorra szedi elő a kosarakba és dobozokba rakott fonalakat meg a rongygombolyagokat, amelyekből készülnek. Az egyik polcon papírfonással készült kosarak és különböző figurák sorakoznak, ezek is az ő keze alól kerültek ki, ugyanúgy, mint a húsvéti nyuszik és a szépen díszített tojások.

„Aki nem szereti, nem tudja csinálni. Megélni nem lehet belőle – konstatálja visszatérve látogatásunk fő témájához. – Akinek van nyolcvan-száz-kétszáz méhcsaládja, az már más, de akkor csak azzal kell foglalkozni.” Enikő veskóci kertjének a végében több kaptár is van, de csak nyolcból láttunk méheket kiröppenni. Idén kemény tél volt, sok család elpusztult.

Enikő annak idején sok éven át a helyi állami gazdaságban dolgozott raktárosként, majd könyvelőként és pénztárosként. Most már rokkantnyugdíjas ő is, és a férje is, akit hat éve műtöttek. Két gyermekük van, mindkettő Budapesten él, ott jártak főiskolára, utána ott ragadtak, így a veskóci házban kettecskén éldegélnek. Nem könnyen, mert a keleti végeken sem könnyű manapság az élet.

A gyerekek is élvezték

Finom a méz, de bizony meg kell érte dolgozni, amíg a pergetőbe kerülnek a lépek, onnan pedig az edénybe csurog a sárga édesség. A mézet akkor kell kipergetni, amikorra a keret lépsejtjeinek legalább kétharmadát lepecsételték a méhek. Ilyenkor a lezárt sejteket fedelezővillával megnyitják, és a sejtekről eltávolítják a viaszréteget. A pergetőbe egyszerre nyolc keret fér, s miközben a gép forog, a sejtekben lévő méz a tartály falára csapódik. A kipergetett mézet átszűrik, s máris fogyasztható.

Enikő nemrégiben a mátyóci iskolásoknak is bemutatta, mi mindennel jár a méhészet. Húga, Kusnyír Nóra ott tanít, s a méhekkel foglalkozó óra keretében szervezte meg a szemléltetést. A gyerekek jobban megjegyzik, amit látnak, mint ha csak hallanák – gondolta, s nem tévedett. A látogatás felejthetetlen élmény volt számukra. „A pergetés azzal kezdődött, hogy Enikő néni, felvéve a védőruháját, kiemelte a kaptárakból a kereteket, amelyekben már ott aranylott a finom méz – írták a mátyóci iskolások. – A füstölő működését, amely segít rövid időre távol tartani a méheket, mi is kipróbáltuk. Majd következett a védőréteg eltávolítása a keretről, ezeket is a méhek építik ki... Az ily módon előkészített keretek kerülnek egyszerre a mézpergetőbe. Enikő néni mézpergetője még hagyományosan, kézi meghajtással működik. Bizony örömmel tekerte kicsi és nagy egyaránt. Elérkezett a várva várt pillanat. Csurgott, csurgott az üvegbe a finom, édes méz. Természetesen alig vártuk, hogy megkóstolhassuk munkánk vagy inkább a szorgos méhek munkájának eredményét. Az utolsó csepp is hamar elfogyott.”

Csóka Enikő nekünk is megmutatja a pergetőt. Itt-ott megkopott rajta a festék, látszik, hogy sokat megélt, régi jószág.

Most épp pihen, várja, hogy munkára fogják – évente háromszor.

Az ember már a kőkorban is ismerte és fogyasztotta a mézet. Ezt bizonyítja egy 16 000 éves spanyolországi sziklarajz. Az Ószövetség is ír a méhek tartásáról. Magyarország területén már a honfoglalás előtti időszakban is foglalkoztak méhészettel az itt élő népcsoportok. A bevonuló magyarok eltanulták és folytatták a mesterséget. Ennek első írásos emléke 1370-ből származik, s királyi méhészetet említ.

A méz élettani jelentőségét elsősorban cukortartalma adja. Közel 4000 éve használják a gyógyászatban: nemcsak egészséges édesítőszer, hanem immunerősítő is, nyugtató hatású, oldja a feszültséget, kitűnő idegkimerültség, alvászavarok kezelésére, segít influenza, köhögés, megfázás esetén, hurutoldó. Kozmetikai, bőrápoló termékek előállításához is felhasználják, szépít, megnyugtat, fiatalít.

*

 „Ha kihalnának a méhek, az emberiség mindössze négy évvel élné túl őket.”  (Albert Einstein)