Égő képek

Két kubai uralja mostanság a világ táncszínpadát. Londonban a Royal Ballet Spartacusaként kábítja közönségét Carlos Acosta, Budapesten, a Frenák Pál Társulat ikonjaként Nelson Reguera mutat meg mindent, ami ingere testnek, szellemnek és léleknek. Előbbi a klasszikus balett nyelvén fogalmaz jelesül, utóbbi a kortárs tánc hús-vér szobra.

Nincs ebben semmi ellentmondás. Szoborszerű test, amelyet tobzódó érzelmek és tomboló érzékek feszítenek.
Nelson Reguera táncos kvalitásait tekintve világviszonylatban is non plus ultra. A Fiúkban, a Sevenben, a k.Rush-ban és a Pozsonyban november 21-én látható InTime-ban az érzelmek és érzékek olyan kvintesszenciáját nyújtja, belső izzásról, egybeolvadásról, (páros) magányról, kiégettségről, céltalanságról, fájdalomról és pillanatnyi boldogságról, lelki telítettségről és testi szerelemről valami olyat közöl, ami a szó szoros értelmében unikális.
* Találtam egy meghatározó mondatot a honlapján. Tömören fogalmazva azt írja: »utazó vagyok, táncos, álmodozó és megfigyelő«. Fontos a sorrend?
Egyáltalán nem. Ami lényegesebb: várom a napot, amikor elengedhetem azt, aki voltam.
* S az ki?
A régi énem. Ezek érzelmi terhek, lelki béklyók, amelyektől szeretnék megszabadulni. Ma Párizsban ébredtem, délután repültem Budapestre. Reggel az ágyban sírva kérdezte tőlem a párom, hogy »te tényleg senkihez és semmihez nem ragaszkodsz az életben? Neked nincsenek kötődéseid? «
* És mit válaszolt?
Hogy úgy istenigazából tényleg nincsenek. Én elengedem a dolgokat. Hagyom, hogy megtörténjenek, és hagyom, hogy elmenjenek. Nem okoz gondot elereszteni őket.
* Családon belül is?
Ott engem hagytak el. Egy évvel utánam született egy fiútestvérem. Három hónapos korában meghalt. Sokat töprengtem már ezen. Miért van az, hogy egy három hónapos csecsemő kilép az életből? Anyám boldogtalan feleség volt. Apám ivott, és sokszor nekiesett. Az öcsém valószínűleg már az anyám hasában megérezte mindazt a rosszat, ami kint várta. Menekült előle. Nem akart benne élni. Feladta a küzdelmet. Kilenc-tíz éves koromban ültem az anyámmal, beszélgettünk, és nagy megdöbbenésére olyan dolgokat mondtam neki, amikről ő maga soha egyetlen szót sem ejtett. Képek égtek belém. Ahogy az öcsém fekszik a koporsóban, látom, hova helyezték. Anyám, amíg erről nem beszéltem neki, mélyen hallgatott erről. Érdekesmód mostanában az ausztráliai életemből villannak be képek. Azok is nagyon erősek.
* Azokból az évekből, amelyeket még Kubában töltött, mi a legmeghatározóbb élménye?
Ott sem érzek erős kötődéseket. Még honvágyat sem, amely befolyásolná a mindennapjaimat. Világpolgárnak tartom magamat. Ausztrál feleségem és az anyósom voltak az első emberek, akik igazán megértettek. Kubában ilyet sosem éreztem.
* De hát az édesanyja…
… ő sem értett meg.
* Édesapja?
Ő főleg nem.
* Akkor talán a nagymama.
Vele szorosabb kapcsolatban voltam. Mellette szabad lehettem. Oda mehettem, ahova akartam. Nem láncolt magához. Lelkileg sem. Anyámat nem is igazán ismertem. Ő sem engem. Apám meg nem is nagyon tartozott hozzánk. Ölelést tőlük szinte alig kaptam. Ma már nem is vágyom erre. Kell a távolság. Ne tapadjon rám senki. Ne szorítson magához. Ne kötözzön meg a szerelmével. Nem kapok levegőt, ha erős karok fonódnak rám. De mondom: nem is igénylem.
* Szeretni mennyire tud?
Nehezen jön ki a számon, hogy nagyon szeretlek. Fél kezemen meg tudom számolni, hányan hallották tőlem ezt a két szót. De ha már kimondom, akkor a legtisztább érzelmekkel.
* Már Frenák Pállal dolgozott, amikor 2001-ben az Oroszlánkirályban táncolt Párizsban. Gondolom, Elton John zenéjére.
De nem én voltam az oroszlán. Nem tudok énekelni, ami egy musicalben elengedhetetlen. Különböző állatokat táncoltam. Hiénát, orrszarvút, madarat. Érdekes volt.
* Mint Melbourne-ben a Vadhattyúk?
Andersenről, a nagy mesemondóról szólt a darab. Ott »vendéghattyú« voltam, gyönyörű kosztümben. Tarzant is táncoltam Ausztráliában. Huszonhárom évesen tele van az ember energiával. Képes volna felfalni a világot.
* Erre mondjuk, hogy ide nekem az oroszlánt is! Helyette Nizsinszkijt táncolhatott Párizsban, egy kubai koreográfus irányításával.
Természetesen elolvastam Nizsinszkij életrajzát, és megdöbbentett, mennyi mindent megéltem abból, amiről a könyvben szó van. Rengeteg közös pontot találtam.
* Ausztráliából jött táncolni Budapestre, amikor Frenák Pál felfedezte magának. Ennek már hét éve. Azóta vagy tíz darabban dolgoztak, nem egyet közösen hoztak létre.
Pali sok mindent előhívott már belőlem. Ezért is ragadtam nála. Visszamehettem volna Ausztráliába, vagy leszerződhettem volna máshova. Hívnak most is, minden évben. Engem az izgat, ami a forma mögött van. Hogy mit fejezek ki, mivé válok a színpadon. Pali alkotásaiban nem puszta mozdulatokat hajtok végre. A saját egyéniségemre, a saját érzelmeimre építhetek. Nekem ez a csúcs. Táncosként ez a minden.
* Nem is lát másfajta csúcsot a közelben?
Nekem a csúcs nem egy vertikális meghatározás, hanem horizontális. Nincs fent és lent. Ott állok középen.
* Lehet, hogy ez a legerősebb kötődés az életében, a Frenák Társulat?
El tudnám engedni Palit is. Ő is engem.
* Biztos ebben?
Lehet, hogy erősebben kötődik hozzám, mint gondolom, csak nem beszél róla?
* Büszkeség is van a világon.
Ha elmennék Palitól, táncosként már nem szerződnék le sehova. Ha nem vele, akkor a saját koreográfiáimmal dolgoznék.
* Hogy tervezi, meddig marad nála?
Ameddig a testem bírja.
* Az viszont bírja. Az InTime is ezt igazolja.
Na, az például egy intenzív kapcsolat. Intim is, és intenzív is. Ez a darab mindannyiunkból őszintén jött. Ott még csak apró hazugságok sem voltak. Ott minden mellékes volt: a világ, a vallás, a történelem, a tradíciók. Ott csak magunkról beszéltünk. A saját érzelmeinkről, a saját vágyainkról, a saját kínjainkról. Ezért is szereti annyira a közönség, bárhol táncoljuk is a világban.
* Városokhoz kötődik?
Mindig azt a helyet szeretem, ahol éppen vagyok.
* A legeslegerősebb kapocs…
… nincs olyan. Tárgyakhoz sem kötődöm. Minden, ami fontos, az itt van bennem.