Duna menti lecsó

Ülök a kovácspataki nyaralóház manzárdjának dolgozószobájában, és a Duna haloványzöld tükrében úszó felhőfoszlányokon pihentetem monitorra meredésben megfáradt szemem. Merthogy a női princípiumoknak már a puszta szemlélése is pihentet. Még akkor is, ha innen, az íróasztal mellől pusztán a szókép játékos olvasatából előgomolygó lenge fiatal hölgyemények tükörképéhez van szerencsém vizuálisan hozzáférni. Ebben a korban lassan már mindegy, csak lányok legyenek. Hálás az ember a sorsnak akkor is, ha csupán felhőfosz-lányok tükröződései járulnak eléje alázatosan. És sajnálatos módon már azokat is hatalmas kukkerrel kell kukkolnia.
Na ja, a dinnyehéj is ott úszik valahol közöttük. De mivel ezt még június közepén írom, nyilván még csak valami gejzírhővel feltáplált izlandi dinnye satnya héja. Igaz, az se rossz, ha jól beinjekciózza az ember fehér rummal. Akkor aztán fecseghet a felszín!…
És lám, erre beúszik a lencsébe valami nagy fehér. (Sajnos, nem kubai rum.) Kétfelé hasogatja, szántja a vizet. Középválasztékot húz a szertekunkorodó vízfodrok között. Aztán ha rum nem is, egy régi rumba egzotikuskodón édeskés dallama azért lassan átszivárog a képből. Labanc nosztalgiadiszkó a sétahajón. A sörpocakos sógorok és a sógornők többsége azonban inkább a tarka napernyők alá húzódva schnitzelezik. Csak egy szalmakalapos férfi rázza, rükvercből egy takaros frau dekoltázsa fölé hajolva – de ő se a rumbát, hanem a rumbatököt.
Erről persze nyomban eszembe jut a töklotyó. Szinte ide érzem az illatát az isteni primőr csemegének. Mondjuk, annyiból érthető is, hogy itt rotyog két szinttel alattam, és direkt nyitva hagytam az ajtókat. Magam tettem oda, és ha nincs az a rumbatök, talán oda is égetem. Így azonban rendben elkészült, csak sütnöm kéne még hozzá néhány tükörtojást. A magamfajta pennaforgató nem szalaszthat el egyetlen alkalmat se az önmagával való szembenézésre. Térülök-fordulok, feltöröm a héjat, a tartalmát tűzpróbának vetem alá, és lám, már kész is… – de homályos a kép, hiába porciózom villámra részletgazdag felbontásban, nem igazán látom benne magamat. Vagy akinek magamat látni szeretném. Az egó infernális mélységeiről persze a lotyó se képes közölni semmi érdemit.
Közben rám virrad a július. Most már igazi házi paprika-paradicsom párolódik az üvegesre pirított újhagymán, és akár környékbeli dinnyék héjait is sodorhatná az ár. A Duna kávészín. Mocskos pótkávészín. És még fel se dob.
Az örvényeket pásztázom a távcsővel, amikor a dob váratlanul mégiscsak bejön. Dobgép böfögi a szintetikus ritmust valahol a távolban, és valami lebutított balkáni melódia kacskaringózik mögötte. És hamarost feltűnik a habokban egy üres műanyag flakon. Aztán egy másik is. Két plasztik tojástartó tempózik a sarkában. Ahogy araszolok az optikával, beúszik a képbe egy guszta kis Heineken-hordó, egy méretes poliészter lap, két folyami sirállyal, meg egy tarkabarka pévécé bili. Majd egy fehér műanyag vödör jelenik meg, lebukik a víz alá, kisvártatva felmerül, és váratlanul felszáll a magosba. Követem.
Egy román teherhajó fedélzetén állapodik meg, a matróz leül, maga elé húzza, zoknit mos. El lehet képzelni, milyen állapotban van az a szegény lábtyű, ha még ez a pótkávé is fel tudja dobni.
A vödör nemsokára megint alámerül az örvénylő műanyag lecsóban, a matróz inas karja megfeszül, kihúzza, aztán kétoldalt megmarkolja a kávésrocska káváját, felemeli, és a fejére loccsant belőle. Hm.
A kávé alja se megy veszendőbe, azzal megborotválkozik. A hajó személykocsikat szállít, egy égszínkék Dacia visszapillantó tükre van segítségére a szőrtelenítésben.
A Dacia-szállítmány előtt, de folyásirányban sodródva és már a Hideglelős kereszt vonalától is lejjebb aztán megpillantok egy amerikai zászlóval ékített jachtot, egy szoláriumcica pislog az anyósülésen. Az aranyláncos macsó haja varkocsba fonva, a fekete napszemüveg feltolva a homlokára. A fejbúbjáig felér. Turulmetszésű szemeit az északi partra szegezve, önérzetesen áll, és nagy ívű, férfias vizeletsarlóval hasogatja fel a megáradt határfolyót. Aztán a szél szétlebbenti a zászlót, de nincsenek a sarkában kék alapon fehér csillagok.
Na, otthon vagyunk. Ki-ki úgy, ahogy. Ha eszméink nem is, a folyamatok és a folyam szennye azért úgy-ahogy még mindig összeköt.
És hát ezzel el is készült az ebéd… Nevezzük el így: Duna menti lecsó.
Jó (l)étvágyat hozzája!