Dárius kincse

Kislányként hallottam először nagyanyámtól, csak úgy dünnyögve, az orra alá mondva olykor, hogy ezeknek a Dárius kincse se volna elég. Hogy kiknek, azt nem tudom, mert a mama, bármilyen volt is sorsa, azzal megbékélt, elégedett volt, ismétlem csak magam, Isten-félő vagy inkább -tisztelő, más javára nem sóvárgó, más bajának nem örvendő, okos, jó asszony volt. Amit mesélt, ahogy vélekedett, amint élt, azzal akarva-akaratlan alakította az én világnézetem. Ha nagyon megerőltetem magam (mert meg kell; jóindulatához ugyanis társul már az amúgy is mindent megszépítő időbeli távolság – húsz éve halott), ha visszagondolok, egyedül a papok voltak azok, akiknek így e gyűjtőneve rosszallóan hagyhatta el a száját. A papok, mármint a papság a parttalan vagyonhalmozás szimbóluma lett nála. Ez még az ő kislányka korából, az egyház domináns politikai korszakából maradhatott meg benne, meg persze, nem értette, nem értett egyet a nőtlenség intézményével, talán pont, mert értette, a birtokmegtartás Isten szellemével egyeztethetetlen cselét látta benne. Így aztán arra gondolok, hogy a papok lehettek azok, akiknek szerinte a Dárius kincse se volna elég, vagyis a közösségeket irányító, mozgató s belőlük élő helyi vagy legfelsőbb szintű potentátok.
Húsz éve a napokban jutott először eszembe Vincze mama mondata Dáriussal. (Azóta azt is tudom, ki az a Dárius, mert akkor én bizony egy kis, hajlott hátú ékszerkereskedőnek képzeltem. Most meg már még azt is, hogy jelentése is birtokos, birtokmegőrző.) És nemcsak hogy eszembe jutott, egyszerre ki is mondtam, olyan visszafojtottan, megvetően felháborodottan, mint mama anno. Sejtik? Biztos sejtik. Az egyes, egyébként sem fizetéstől fizetésig élő, távozó állami alkalmazottak végső jutalmának s az egyre bővülő listának és egyes összegek nagyságának láttán (olvastán) káromítottam el magam imigyen akaratlan. Mert erre már az általam is többször idézett és nekem fel is emlegetett szegény Tiborc panasza is kevés, itt már a Dárius kincse se elég. (Természetesen: tisztelet a kivételnek.) És tudni kell, hogy ilyenkor én nem magamra gondolok, hogy én mit dolgozom, én mit tettem le az asztalra (ettől a mondattól kifejezetten viszolygok), én mennyit kapok, én mennyit fogok, ha menni kell (pláne ha nyugdíjba!), én adóm, én verejtékem… Nem. Ilyenkor nekem talán még a nyomorgó kisgyermekes családok, egész életüket ledolgozó kisnyugdíjasok, a hátrányos helyzetbe kerültek, a nyomorultak, az elesettek és magányosak és szerencsétlenek, becsapottak, kifosztottak sem. Tényleg, még ők sem azok, akik ilyenkor elsőként jutnának az eszembe. Hanem az az égbekiáltó arrogancia! Az én (istenadta nép) hülyére vevésem, hogy velem (az istenadta néppel) ezt is bátran megcselekedheti az állam (?), aki egyértelmű, hogy nem én vagyok (az istenadta nép), a pénzemen. Hogy ennyire semmibe vegyen valaki engem (az istenadta népet), akinek a bőr kell rólam, semmi más, a ki tudja, hányadik, hogy nem győzöm kitermelni az új bőröket, már a húsom, csontom kilátszik, nemcsak az alsóm (az istenadta népnek), és arra nem tartanak azok érdemesnek, akiknek nélkülem (az istenadta nép nélkül) felkopik az álluk, hogy tapintatosabban, diszkrétebben osztozzanak. Azon, ami egyébként mindenünnen hiányzik: pedagógusoknál, nővéreknél, postai alkalmazottaknál, vasutasoknál, elárusítóknál, újságíróknál, íróknál, költőknél, szerkesztőknél, kőműveseknél, villanyszerelőknél, asztalosoknál, buszvezetőknél, földműveseknél…, mindenkinél, aki a tisztes munkájából él. S élt, mégis mostan méltóságteljes befejezésre nemigen lesz esélye. Elejtőernyőzik a világ kezdete óta a közösségeket irányító, mozgató s belőlük élő helyi vagy legfelsőbb szintű potentátok. Akiknek a Dárius kincse se elég.
Vége.
Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Pedig I. Dareiosz perzsa király (elterjedt, latinos írásmóddal Dárius) az, akinek idejében azokat a bírákat, akiket súlyos bűncselekményekben bűnösnek találtak, elevenen megnyúzták, és társaik elrettentésére a bírói ülőhelyüket bőrükkel vonták be.

*************

„Szombat van – mondta magában. – Holnap VASÁRNAP lesz.” Rendes léptekkel haladt át az udvaron, ki a kapun.
Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött