Csak pozitívan

Bár jómagam is tanár volnék, ezek a viszontagságos események nem mind velem történtek meg. Csupán egyes szám első személyben adom őket közre. Úgyhogy az itt olvasható történeteket nem érdemes megpróbálnia az olvasónak valamilyen iskolával azonosítani. Vegyék úgy, mintha a szereplők mind csupán a képzelet szülöttei volnának. Bárminemű vélt hasonlóság kizárólag a véletlen műve. Valós tény viszont: pedagógusnak lenni állandó kaland.

Csak pozitívan
Új igazgatót kaptunk. Meg akarja ismerni a tanítási módszereinket. Kicappintott egy táblázatot a tanáriban a faliújságra a tervezett óralátogatásokról. Látom, holnap bejön magyar irodalomra a 2. A-ba. Megkérdezem, mintaórát szeretne-e látni, vagy a valóságot. Nem akarja, hogy bohóckodjak, spontán óra legyen. Jó. Akkor is le fog esni az állad! Holnap épp két diák prezentál, beírhatod a táblázatodba, hogy spontán és effektíven használom a legújabb technikát és pedagógiai módszereket…
Másnap nagyszünetben kis híján én ájultam el. Mindkét lány hiányzott, aki a romantika művészetét prezentálta volna. Úgyhogy a főnök megkapta a maga spontán óráját… (Erdélyi Mónikának van állítólag könyve arról, hogy egy nőnek mindig legyen B terve is. Soha ne legyen rá szükség, de ha mégis borulna minden, ne érje semmi felkészületlenül.)
A B terves órámra 77,7%-ot kaptam. Ja, így százalékban, bizony. Van valami számítógépes program, melybe betáplálják az adatokat a tanóráról a tanár, majd a diák szemszögéből, ezeket a gép összesíti… Itt elvesztettem a fonalat, amikor magyarázták, úgyhogy most nem tudom továbbadni. A lényeg: voltak kollégák 40% alatt is, és az egyik 100%-ot kapott. Tisztára el vagyok szállva magamtól. Mi lesz, ha tervezetten tanítok majd?
Különben olyan nincs is. A közeli egyetem gyakorlóiskolája vagyunk, sok hallgató megfordul nálunk. Egy hétig csak hospitálnak, utána próbatanítanak. Az elmúlt két hétben hét magyar szakosom volt egyszerre, és hétfő reggel rögtön Voltaire Candide-jával kezdtünk a kvintában. A legnehezebb mindig motiválni a diákot, felkelteni az érdeklődését az adott téma iránt. Főleg, ha ilyen francia felvilágosodásról van szó. Beszélgetünk javában az optimizmusról, Gábornak már lendül is a keze, hogy elmondjon egy optimista viccet. Be lehet ilyet tervezni előre? Ne engedjem elmondani? Kiölöm belőle a spontaneitást, a fesztelen kommunikációkészséget. Elmondja, és szétröhögjük magunkat? Minden tanítási óra tele van ilyen váratlan helyzettel.
Gabi egyébként az a diák, akinek mindenről elsősorban valamilyen tréfa jut az eszébe, a magyarázataim alatt is rendületlenül szóvicceket gyárt. Ő az osztály ügyeletes bohóca. Az egyik honvédelmi gyakorlaton a következőket mesélte: „Van az ismerőseimnek egy kutyájuk, úgy hívják: Cunami. Kimentek a tengerpartra, s a dög meglógott. Teli torokból kiáltoztak utána: Cunami, Cunami! Na, a többit el lehet képzelni.” Ott helyben találta ki, tuti. Csak hogy szerepelhessen. S pont én, a diákszínpad elkötelezett híve ne hagyjam önmegvalósítani magát?
Szükséges a humor az iskolában. Az egyik másodikos srác mondta nekem: „Örülök, hogy maga tanít, kellenek az ilyen vidám tanárok.” Tiszta boldog voltam, hogy derűt és örömet sugárzok. Tényleg mindjárt vidám is lettem. És mit ad isten? Délután olvasom Csibrányi Zoltán tollából a Katedrában: „A vidámság keresése bennünk lappang. A szellemesség növeli a hatékony gondolkodást. Az iskola falai között is van létjogosultsága a vidámságnak. Lazább formában könnyebben ragad a gyerekre a lecke.”