Az iskoláját neki!

Nem, eszem ágában nincs a parlamenti választások örvén vicceskedni (azt majd a jövő héten, ha nem akad addig jobb témám). Mindez most a Strédl Terkával készült nagyon okos beszélgetés kapcsán jutott eszembe, mert bármennyire később jön is idén az első osztályba íratás, lassan, bizony eljön, s bár az emberek jórészt a politikusaik és politikusjelöltjeik ígéretein meg főztjein rágódnak, egykettőre ott állunk majd megint iskoláink (kis- és nagy-) kapui előtt. Mert az iskoláért is kampányolni kell (meg már tüntetni és sztrájkolni is), és ne gondolják, hogy csak a magyar tannyelvűért. Ahogy mondám, minden a pénzről szól, nem csoda hát, ha mindenki magáénak akarja azt az egyre kevesebb kisgyereket.

Én már annyi mindent megírtam itt, ezen a helyen az alatt a tíz év alatt, amióta itt ülök (a jó meleg irodámban) arról, hogy mit gondolok, mit tudok és mit tapasztaltam az anyanyelvi oktatással kapcsolatban, hogy már kinyomkodni sem bírnék magamból többet, annyit sem, mint szegény lőcsei bíróból a szászok – amivel ugye Görgey Pál megyei alispán vérrel bekerített területe Lőcse város vérrel szerzett területévé vált. (Csak úgy megjegyzem esmét: ez is a magyar iskola. Aki tudja, mire utalok, tudja, aki nem, nem.) Amúgy meg már eljutottam (hosszú út volt) odáig, hogy tényleg mindenki a maga sorsának kovácsa, milyen alapon is ütöm én az üllőt, osztogatok kéretlenül észt. Meg hogy mindenki a maga életét éli, hát tudom én, hogy kit mi vezérel erre-arra? Jogom van megítélni, hogy egy szülőt mi késztet arra, hogy gyerekét plusz-lelkitraumának tegye ki egy rossz iskolaválasztással? Hogy tényleg a saját vágyait akarja-e beteljesíteni szegény kicsinye által? És feláldozza őt? Nincs jogom. Mint ahogyan ahhoz sincs jogom, hogy azt mondjam, agyatlan, aki mást gondol. Legyen mindenkinek az ő akaratja szerint. A szakemberek véleménye mérvadó, csak ők nem kampányokon dalolják a színpadon. Ráadásul a mérvadó nem kötelező. És ez sem kár. Ami kár, az az, hogy hiányzik belőlünk az öntudat. Kény s kedv szerint lök bennünket egy-egy kampány idébb-odább. Hol ígérnek többet, oda állunk. Pedig azt sem én találtam ki, és koptattam frázissá, hogy a kevesebb sokszor több. És már megint ott vagyok, ahol a part szakad, a magam cipőorránál: öntudatra a család nevel. Az identitásomat megtarthatom, bárhová vessen is az élet (bármilyen tanítási nyelvbe), ha szüleim ezt megerősítik bennem. De, higgyék el, az sem egy könnyű menet, nem sétagalopp. A magam tapasztalatai után (helyett) most megmutatom inkább Önöknek azt, amit egy égből pottyant kedves ismeretlen ismerősöm írt nekem egészen más kapcsán:

Az iskoláimat szlovák nyelven végeztem, felsőfokú végzettségem nincs, harmincnyolc évesen szereztem egy gyorstalpaló szakérettségit. Ebből kifolyólag a magyar nyelvtani ismereteim hézagosak, gondolom, helyenként látható is. Aktív éveim szlovák–angol nyelvi környezetben teltek, így soha nem volt módomban kenyeremet magyar nyelven megkeresni, csak konyhanyelvként használtam. Szerencsére, régebben viszonylag sokat olvastam. Polgári légkörrel megáldott magyar érzületű, egyszerű családból származom, a szlovákiai magyar értelmiséggel semmilyen kapcsolatom nincs, számukra nem vagyok eléggé magyar, a szlovákok szerint meg túlságosan is az vagyok. Nehéz ügy.

Nem akarok tanulságot levonni. Vonjon le ki-ki maga. Azt azonban még hozzátenném, hogy az illetőnek a szlovák iskola mellett nagyon-nagyon sokat kellhetett magyarul olvasnia, hogy a helyesírása is ilyen remek. És mégsem könnyű a dolga. Nem elég a szívre hallgatni, meg a pillanatnyi józan észre. Gondolkodni kell, sokat, komolyan gondolkodni.

Az biz nehéz.

Cs. Liszka Györgyi főszerkesztő

Ha némely VASÁRNAPi délutánokon kisétáltak a folyóparti fák alá, nem olyanok voltak már, mint anya és fia

Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell? Hazánk szíve