Az eltűnt idő nyomában

Érdekes, hogy mi marad meg és tör néha váratlanul felszínre az ember emlékezetében.
Emlékszem, amikor nagyon kicsi voltam, és egy nyári délutánon Nagymegyer egyik csendes utcáján sétáltunk, úgy éreztem, apám elég magas ahhoz, hogy elérje a bárányfelhőket, amelyek nagyon közelinek tűntek. Nem értettem, ha tényleg eléri őket, miért nem ragad meg egy kis darabkát nekem.
Emlékszem, milyen jó volt az épülőben lévő családi házakban játszani. Az emeleten átfújt a szél az üveg nélküli ablaknyílásokon. A pincék nedves és hűvös illatát nem szerettem. Mindenféle furcsa szerszámot: szögeket, ládákat, üvegeket lehetett felfedezni. A lépcsők betonozásánál használt faládák voltak a legérdekesebbek: néha sikerült felnyitni a rozsdás zárat és belenézni a láda üres belsejébe.
Emlékszem a Komáromi út egyenetlen járdájára és arra, hogy úgy próbáltam lépkedni rajta, hogy elkerüljem a betonlapok szegélyét. Ugrándozás nélkül sosem sikerült. Vagy nagyon nagyot, vagy egészen kicsit kellett lépni.
Emlékszem, milyen jó volt az alapiskolám földszintjén a takarító nénik kis kuckójában ülni. A nagyi is ott volt köztük. Milyen hatalmasnak tűnt a Pravda napilap, amikor szétnyitották, milyen jókat nevettek, és milyen finom volt a kávéba mártott kockacukor. Az egyik néni „az uram”-ról beszélt, csak később jöttem rá, hogy a férjéről van szó.
Emlékszem a gyöngyvirág illatára és az ibolyák színére. Hétvégén szedtük őket az erdőben, pontosan tudtuk, hol találjuk a legszebbeket. Mennyivel hűvösebb volt a tavaszi erdő. Mintha ragaszkodott volna még a télhez, miközben mi már rég elfelejtettük, és vártuk a nyarat. Tavasz költözött a nappalinkba is, amikor először a hóvirág látványa, majd a gyöngyvirág és az ibolya illata töltötte be a teret.
Emlékszem a hó ropogására a csizmám alatt, amikor napsütéses kora délutánon ballagtam egyedül hazafelé. A fehér nyuszisapka túl meleg volt, de ha levettem, fázott a fejem a hideg szélben.
Emlékszem az augusztusi gabona illatára, amikor letapostunk egy pici részt, és belefeküdtünk. Lepkék és darazsak röpködtek körülöttünk, és a búzaszem édeskés kásává vált a szánkban. Szúrta a hátamat a gabonapokróc, de nem annyira, mint amikor aratás után futottunk a mezőn át, és a kiálló gabonaszárak véresre vágták a lábamat. A repcemezőt még jobban szerettem. Vakítóan gyönyörű sárga tengerré változott, amelyben könnyű volt úszni.
Emlékszem a szeretetre, amely – akkori érzékelésem szerint – elöntötte a szívemet, bármikor néztem rá a két kivarrt M betűre a köpenyem zsebén. Viselése kötelező volt a középiskolában, és a mama pálcaemberkéket alakított ki rajta a monogramomból.
Emlékszem a termálfürdő egyenletes zajára és arra, ahogy a naptól elfáradva egy fa árnyékában ez a gyereksikollyal, a felnőttek nevetésével és rádiók zajával telített furcsa moraj milyen könnyen ringatott álomba.
Emlékszem a dédnagyszülőim kertjében zajló szüretekre, a szőlő édes illatára, a ragacsos gyümölcslére a kezemen. A ritka almaszedés is felelevenedik. Az almák vödörbe koppanásának zaja, és ahogy egymásnak ütköztek a ládában.
A dédnagyapám műhelyének faillatára is emlékszem, a gyalugép és a fűrész hangjára. A borpincére, ahol erjedt a dohos szag.
Emlékszem arra is, hogy egyszer, elsős középiskolás koromban óra közben bolyongtam az új iskolaépületben, és nem találtam a tornatermet. Olybá tűnt, mintha hosszú percekig egyedül lettem volna akkor az egész világon, az egyik folyosón sem találkoztam senkivel, jártam fel s alá, próbálkoztam minden szinten, többször is, sikertelenül. Végül megtaláltam. Mintha csak gúnyt űzött volna belőlem az épület.
Emlékszem a meleg nyári szélre az arcomon, amikor kivételesen nem szállítottam semmit, és nem lyukakkal teli utakon mentem nagy sebességgel a biciklimen, néha egyenes háttal, a kormányt meg sem érintettem. Szabadnak éreztem magam.