Általuk is lettem

Ilyenné, amilyen ma vagyok. Hiszem ugyanis, hogy egyetlen találkozásunk sem véletlen az életben. A család, amelybe születünk, a rokonság, melyet kapunk köré, az utca, a falu, a város, az iskolatársak és barátok mind tervezve vannak mellénk támasznak, okulásnak, feladatnak. Akár próbának. Ellenségeink is testre szabottak (ismétlem: hiszem én), nagy szükség van rájuk, hiszen a legtöbbre ők tanítanak meg. Küzdésre az életben maradásért (valaki szeretetéért, jó osztályzatért, munkahelyért, funkcióért, s a legkivételesebbek puszta elvekért). Tanítanak még óvatosságra, körültekintésre, mint a kisgyereket is a csúnya forró tűzhely, ha egyszer megégeti rajt a kezét, többet nem nyúl oda. Ellenfelünk pedig személyesen Isten ajándéka, s ha méltó, sőt valamivel még jobb is nálunk, kivételesen kegyeltnek érezhetjük magunkat. Pallérozza elménket, ébren tartja ösztöneinket, frissíti a vérkeringést. Aztán vannak azok, akik irritálnak, akiknek a társaságát ezért-azért nehezen viseljük el, szerintem ők sem véletlenül kerültek elénk. Azért is irritálnak, mert a saját kicsinységünk-kicsinyességünk, hitványságunk, hazugságaink, csalásaink, káros szenvedélyeink, kudarcaink tükörképei ők. Nem jó magunkat látni bennük. És vannak olyan kivételes találkozások olyan kivételes személyiségekkel, már-már angyali lényekkel, amire még magamnak sem tudom a magyarázatot. Ők azok, akik nem kívánnak tőlünk semmit, nem rónak fel, nem oktatnak, nem hánytorgatnak (ez az én nagyon rossz tulajdonságom = gyűlölöm!), nem terhelkednek (tehénkednek) sem érzelmileg, sem sehogyan, nem akarnak meggyőzni a maguk igazáról, sem eltántorítani a magunkétól, csak megjelennek itt-ott, legtöbbször váratlanul, és annyi lélekkel, pozitív energiával töltik fel az embert, hogy beleújul. Nekem több is van ilyen. Nemrégen két egymást követő napon léptek át ketten az Örökkévalóságba, s én azóta is azon gondolkodom, mivel érdemeltem meg kitüntető figyelmüket. Vajon. Az, hogy szinte együtt távoztak, biztos nem véletlen. Valahol egy húron pendültek. Azóta meg (hiszem) már türelmesen hallgatják egymást kutatásaik eredményéről, a tények tiszteletéről, még az is lehet, hogy közös ismerősként rólam is szót ejtenek. Nagyon szerettem mindkettejüket. A munka és a másik ember iránti alázat jellemezte kiváltképp őket. Egyiket is, másikat is megpróbálta az élet, mégsem hallottam soha egy zokszót, sem gyűlölködőt, megtorlásra, bosszúra vágyót. Olyan megnyugtatóan és természetesen mosolyogni, mint ők tudtak, nem láttam embert. Volt valami éteri mindkettejükben, holott nem tudom, személyesen ismerték-e egymást. Kétlem.
Egy elsős tanító néni, aki engem ugyan nem tanított iskolában, de Tünde barátném után magam is édesanyának hívtam, az a Dobainé Kiss Ilona, aki még a karácsonyi VasárnapOlvasmányban is megjelent egy pályázatot nyert írásával. És aki olykor szemben jött váratlanul az utcán, mellém ült a vonaton, felhívott telefonon, s általában olyankor, mikor bizonytalan voltam valamiben. És meggyógyult az én lelkem. A másik, Fukári Valéria, a Főúri családi körök írója, dettó. Szintén lelkes volt és elfogadó. Ugyanúgy megjelent, ugyanúgy felhívott, vagy küldött egy újságpapírszélre firkantott üzenetet, valami elismerőt, valami olyat, amiről tudni lehetett, hogy mindig figyel. Két összeillő ember Isten színe előtt. Már biztosan jó barátnők. A világ azonban, ez a földi, két olvasót veszített. Nem a Vasárnap-előfizetőt, hiszen egyiknek is, másiknak is olyan a családja, hogy az újságokat biztosan megtartja. Két igazi, értő és megértő Olvasónk távozott. Olvasója az írásbeliségnek.
A magyarnak.

-------------------------------
A február a végtelenségig nyúlt, ráadásul mintha csak direkt lenne, huszonkilenc napos volt. Március tizedike körül azonban, miután a nap előbújt, már egyetlen órát sem hagyott ki (…) Március utolsó VASÁRNAPjára egészen meleg lett
Ljudmila Ulickaja: Médea és gyermekei